Idegen vagyok,
nem erre a világra való idegen.
Kétszáz esztend?vel ezel?tt születtem.
N?iességem krinolinját hurcolom,
vasabroncsa csak g?gösen szorító lom,
a dús kelme el?kel?, súlyos teher.
Molyette parókám a sarokban hever,
rizsportól fehérl? porcelán arcomat
keserves könnyeim törték darabokra,
csak nevet rajtam a leszálló alkonyat,
ki lehet a madárijeszt? matróna?
Színezüst tükrömben száz emlékkép pereg,
kellemem s bájam messzi földön híres volt,
lelkesen ünnepeltek a h? emberek,
valamennyi gavallér csak velem táncolt.
Hódolóim halottak, sírjukat lepi
a szorgos id? kezével sz?tt zöld moha,
nem bókolnak színem el?tt soha, soha.
Kastély márványához szokott selyemcip?m
réges-rég megfakult, selyme szétfoszlott már,
a magam emelte magányfal körbezár.
Idegen vagyok,
nem erre a világra való idegen,
jó itt nyoszolyámon a szabad ég alatt,
fehér leplével a hold takar hidegen.