Ábránd kézen fog… Nézlek,
amint ülsz.
Te ocsúdsz el?bb. – Mire
gondolsz? – kérdezed,
s én magamra-riadtan
gondolok
az elfutó hangulat
képzetére és hirtelen
tényleg nem tudom, mi kavarog
homlokom
mögött… Látom: figyelsz,
és mondanom kell valamit.
Bármit! Nem sajátítanak ki
megfontolt
szempontok. Hallgathatok is
akár – a csönd egyként szeret
minket! A dolgok ítéletét
egy élet
sulykolta belénk, árvaságunk
kristálytengelyén forgunk.
Legutóbbi módosítás: 2012.09.13. @ 06:59 :: dudás sándor
