Sonkoly Éva : Madártollal írtam

Az igazat sohasem tudod meg… *

 

     Tavaszi reggel, félig ébren, kávét kavargatva kinéztem az ablakon.     

     Lent, ághegyen rügyek moccantak, színek éledtek, selyem-zöld, halványrózsaszín.     

     Aztán megmutattam neked, s te a fák nevét kérdezted, míg én csodát láttam kint, s a szemedben.     

     Józan volt a kérdés, de nem hagytam, hogy kizökkentsen tavaszváró boldogságomból. Néztem a kávét, aranyszínű volt, mint az őszi levél.     

     Odalent énekesmadarak örültek a reggelnek.     

     Ha madár lennék, s élne lélek-zeném, könnyű röptű szárnnyal, dalolva vártam volna a tavaszt.     

     Tudom, hogy szereted a madarakat. Ágak közt a biztos, meleg fészek nyugalmat ad.     

     Gondolkodtam.     

     Madárként is vendég lennél nálam? Lenne bátorságunk összehajló ágak széles levelei mögött csókot váltani?      

     Találgattam, mennyire hűséges egy kis feketerigó. Nem, nem a hozzám való hűségen tűnődöm… Elképzeltem, vajon könnyű röptű madárként is megpihennél-e a szívemen? Csak ritkán, ahogy te szeretnéd és én nézném magas röptű szárnyalásod, találgatnám: Most boldog vagy?     

     Kizökkentem az időből… a kávé utolsó cseppje keserű lett. Néztem, csak egy csésze, üresen.     

     Aztán a hónapok múlásával egyre jobban érdekelt egy rigópár. A tojó sokat ült a fészekben, az üres fészekben. A hím szedegetett valamit a fűben. Gondoltam, majd hazarepül.     

     Így is volt minden este, de napközben szívesen időzött egy másik fészekben is.     

     ─ A kis csalfa! mondtam magamban.     

     Aztán az első nyári hónap második napján különös dolog történt.     

     A hím körül két új tojó kezdte illegetni magát. Az én madaram pedig szemmel láthatóan igen nagy örömmel fogadta mindkettőt.     

     ─ Csak játszanak! gondoltam.     

     Egészen addig, amíg a hím is olyan félre nem érthető jeleket adott mindkét madárnak.     

     ─ Nahát! csodálkoztam.     

     A párja pedig csak ült otthon a fészekben. Nem látott odáig.     

     ─ Majd hazarepül reméltem, de már érdekelt a három madár játékos évődése.     

     Az igazat sohasem tudom meg, csak sejtem. A hím kimelegedett, aztán ivott egy zavaros vizű pocsolyából, szinte megrészegedett, vagy a két tojó szárnysimogatása ártott meg neki? Nem tudom, csak azt láttam, hogy elrepültek egy üres fészekbe, hárman.     

     A hűségről kezdtem gondolkodni.     

     Az emberi hűségről, ami már divatja múlt dolog lesz… de, hogy a madarak is!     

     Kár, hogy nem láttad, nem érezted, amit én akkor.     

     Vagy mégis?     

     Csak te másképpen?     

     Elmerengek, amíg ilyen tojók léteznek, mit tehetnek a hímek?

 

Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 577 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"