Devla 8. Az oroszlán barlangjában

Devlát, bár kiderül, nem ő lopta a tejet, mégis javító intézetbe akarják küldeni eddigi viselt dolgai miatt. Egyedül Zajzoni, az öreg a tanító ellenkezik… *

 

Az oroszlán barlangjában

 

Alig ment el Kanalasné, ismét kinyílt a kapu. A rendőrőrs takarítónője jött.

— Tanító úr, az őrmester úr hívatja. Jött egy ügyész és egy pszichológus a Kiskorú Bűnözési Osztálytól. Kéri, ha már megírta a jelentést, hozza magával, ha nem, akkor is jöjjön most azonnal, beszélni akarnak önnel.

— Jövök! Csak felöltözöm.

Útközben azon gondolkodott, csak holnaputánra várták őket. Biztos Kilyéni vetette latba kapcsolatait „az ügy sürgős voltára” hivatkozva. Ez még kényelmetlenebbé teszi az ügyet, hiszen „az oroszlán barlangjában” kell arra hivatkoznia, hogy Márta is, a férje is hibázott. Maga elé képzelte az ügyészt, amint rácsodálkozik: a cigányleánykát veszi védelmébe a rend őrével szemben? Azt akarja mondani, ő a hibás, és nem a vádlott? „Ó, mennyire utálom ezt a fekete-fehér gondolkodást! Én senkit sem akarok arról meggyőzni, hogy Márta, és nem a kislány a hibás, de ő is hibázott! Végeredményben miért is akarom mindenáron megmenteni?” — tűnődött el. Nem tudott kielégítő választ adni magának.

— Alea iacta est! Vagyis a kocka el van vetve! — lépte át a Rubicont, vagyis az őrs küszöbét.

Mureşant, az ügyészt nem ismerte, de Szegedi Károly, az osztály pszichológusa mosolyogva szólította meg:

— Jó napot, tanító úr! Nem ismer meg? Igaz, sok év telt el, és meg is szakállasodtam azóta. Azt mondta egyszer: „Egy szeg se jó benned, lurkó! Léhűtők között fogod végezni, ha így haladsz!” Hát… Azokkal foglalkozom, a jóslat bevált! — nevette el magát. — Mindegyik egy-egy sebzett lélek. Van, amelyik annyira sérült, hogy már sohasem gyógyul meg — magyarázta pályaválasztását.

Az ismerős jelenléte némileg megnyugtatta. Szavaiból úgy érezte, támaszra lelhet benne. „Az ügyész biztos a Kilyéniék embere, ha már hagyott csapot-papot és azonnal idefáradt” — tette hozzá gondolatban. A jelentést várták tőle, de az ügyész szóban is hallani akarta véleményét, főleg, mert csak neki akadtak kételyei a javítóintézetbe utalással. „Vajon, meg akarnak győzni, mielőtt megírom?” — töprengett. A sürgetés nem jó előjel. Az ügyész első szavai nem ezt támasztották alá, bár lehetett az „objektivitás” színjátéka is.

— Itt helyben meg is írhatja utána, úgy időt nyerünk. Ha jól értettem, alig ismeri a kislányt. Tiszta haszon, nem személyesen érintett az ügyben, nem sértett fél, így objektívebben látja a dolgokat.

— Valóban, alig ismerem. Köt?döm hozzá, mint minden diákomhoz. Mindegyik mintha gyermekem lenne. Pedagógus-betegség… — magyarázkodott.

— A sok „gyermeke” közül kinek kel majd a védelmére? A kislánynak vagy a többinek, akiket veszélyeztet? — kérte számon az ügyész, szúrós szemmel.

Néhány szóban előadta ellenérveit, de a „Mennyi tapasztalata van velük?” kérdéstől kiakadt. Először szándékosan „félreértette” a mondatot, bár jól tudta, Mureşan a cigányokra utalt, és nem tanítói tapasztalatára. A „félreértés” tisztázása után felháborodva fakadt ki:

— Azt hitem, itt tetteket minősítünk, nem pedig származást. Itt nem Garcsin vagy Felső-Tölgyes roma közössége fölött ítélkezünk, hanem Fenyves egyetlen roma családjának legnagyobb gyermekéről. A ma őt ért vád, a lopás hamisnak bizonyult. Egy ártatlanul megvádolt gyermek kétségbeesett reakciója, amit az őrmester úrral tett. Ne feledjük, látta, amikor letartóztatta édesapját. Azt hitte börtönbe viszik. S lám, itt van… Javítóintézet vár rá. Aggálya nem is alaptalan.

Eleinte szembesíteni akarta az ügyészt azzal a statisztikával, melyet nemrég olvasott. Az Egyesült Államokban a fehérek meggyilkolásával vádolt afroamerikaiakat sokkal nagyobb százalékban ítélték halálra, mint az afroamerikaiak meggyilkolásával vádolt fehéreket. Szegedi — úgy tűnik — olvasott a gondolataiban, és hogy elejét vegye a nyílt támadásnak, segítségét kérte. Arra hivatkozva, hogy közel került a kislányhoz, megkérte, segítsen megnyerni a bizalmát, hogy pszichológiai tesztnek vethesse alá.

— Tudok romani nyelven, a „klienseim” többsége közülük kerül ki. Nem lesz elég. Kell egy személy, akiben megbízik. Nem szóban akarom tesztelni, csak rajzoltatni. Az ilyen „begubózott” gyermekek könnyebben fejezik ki magukat rajzban.

Devla, amint meglátta a tanító bácsit, hozzászaladt és belekapaszkodott, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba. Látszott rajta, valamit mondani szeretne, de egy hang se jött ki a torkán.

— Ne félj! Nem bántunk. Tudjuk, nem te loptad el a tejet és a kiflit.

Zajzoni aljasnak érezte magát. Hiszen a kislány el?l a lényeget hallgatta el. A lopásban való ártatlanságától függetlenül a javítóintézet küszöbén álldogál. Egy ideig tanácstalanul ölelte magához és simogatta a kétségbeesetten belekapaszkodó kislányt, aki még nem tapasztalhatta meg, hogy édesapja „csak” másfél évig lesz távol, és az előbb-utóbb letelik. Feltehetően a feketehalmi börtön rémségeit képzelete sokszorosára növelte. Most őrá is ez vár.

Látszott rajta, amint nehezen bár, de beadta derekát a győzködésnek, és nekiállt rajzolni. Szófogadása kétségbeesett kísérlet volt annak a tanító bácsinak a kegyeit megnyerni, aki talán képes megküzdeni a „mesebeli sárkánnyal.” Lerítt róla, bármilyen kérését teljesítené, csak… Miben reménykedhetett, ő se tudta, hiszen az alacsony, vézna tanító bácsi is kisember a rendőr előtt, akinek nemcsak egyenruhája adott hatalmat, hanem tagbaszakadt testalkata is félelmetessé tette.

Miközben sikerült magára hagyni a rajzoló kislányt, Zajzoni fejében visszhangoztak Szegedi szavai: „Mindegyik egy-egy sebzett lélek. Van, amelyik annyira sérült, hogy már sohasem gyógyul meg.” Tűnődésében a pszichológus zavarta meg:

— Kockázatos játékot űz, tanító úr! Ha ezt a kislányt holnap átvinném egy másik iskolába, rövidesen ismét hasonló sorsra jutna. Úgy nevezik ezt, áldozat tünetegyüttes. Akkor a legboldogabb, ha valaki megbocsájt neki, vagy a pártját fogja. Hogy ezt a boldogságot átélje, előbb szenvednie kell, hát provokálja, hogy „üldözzék”, legyen, amiért őt, az áldozatot pártfogásába vegye, vigasztalja. A legnagyobb gyermek a családban, ráadásul lány. Vállára egy dada felelősségei hárulnak. Azt állította, otthon szeretik. Akkor a családon kívül kell üldözőt keresnie. A roma asszonyok erősen családközpontúak, a tigrissel is szembeszállnának gyermekeikért. Amit Kanalasnéról hallottam, beletalál ebbe a képbe. Ha elsírta otthon, hogy bántották, akkor ölbe vették, mint kistestvéreit… Ehhez szenvednie kell. Nem tudatosan csinálja ugyan, de egy alkoholfüggő kétségbeesésével. Olyan ez, mint a válóperes hangulat a családban. A gyermek „rossz”, az apa durván bünteti, az anya védelmébe veszi. Így az apa büntetése falra hányt borsó, miközben a szülők között élesedik a viszony, ezért a gyermek legközelebb még jobban kihúzza a lutrit, amíg a szülők el nem válnak. A gyermek közben egyre nagyobb kalamajkába keveri magát, amíg hozzánk nem kerül… Vigyázzon, milyen játszmába hagyja magát beleprovokálni! — figyelmeztette Szegedi.

— Vagy mint az alkoholista, akit a felesége üldöz, és a haverok „megmentik”… Erre céloz, ugye? Kilyéniék és osztálytársai az üldözők, az édesanyja és én, a megmentők. De mi pont olyan felelősek vagyunk. Közben összerúgom a patkót Kilyéniékel. Akkor majd átvehetem Devla szerepét, mert egyik rendőr, a másik polgármester. És még ott van a polgármester fia is a képben… S akkor mit ajánl?

— Nem nyilatkozom, amíg a rajzokat nem láttam — felelte Szegedi. — Még valami. Ne zavarja meg a gondolatait az előbbi érzelmi zsarolás. Az ügyész úrnak igaza van. Nemcsak érte, a többi gyermekért is felelős. Ne kövesse el a hibát, mint sok szülő, aki miközben megvédi a „bántalmazott” kicsit, igazságtalan a nagyobbikkal! Sok „agyonvédelmezett” kicsivel akadt dolgom, de sok igazságtalanul kezelt nagyobbikkal is, „normális” családok gyermekeivel! Nem irigylem, milyen játszmába pottyant bele, tanító úr!

— Van jogom ilyen áron kilépni belőle? Vajon az osztály nem keres magának más bűnbakot? Idézzem önt, Szegedi úr: „Ha ezt a kislányt holnap átvinném egy másik iskolába, rövidesen megint hasonló sorsra jutna.” Ez fordítva nem érvényes? Az osztály nem keres magának más bűnbakot? Van-e jogom erre ítélni azt, aki helyébe kerülne?

— A legtöbb osztályban akad egy hangadó — tette öklét szájára a pszichológus elgondolkodva. — Találgassak, ki az? — tette fel a kérdést, de nem várt választ, hanem folytatta. — Azért esett pont az ő arcának a kislány, ugye? A fiúcska másokat gúnyolva belső feszültségét vezeti le. A kislány csak a legmegfelelőbb áldozata. Ha édesapja jelleme hasonló az őrmester úréhoz… Egyetlen gyermek, ugye?

— Az.

— Magas elvárások a családban, amelynek a fiúcska alig tud megfelelni. Büntetésközpontúság. Ugyan lehet, soha meg nem ütik, de azt mondják neki: „Akarod, hogy szeresselek?” Nem a fizikai bántalmazás árt a legtöbbet a gyermek lelkének, hanem a lelki terror. És ez talán kegyetlenebb, mint a verés. A szülőre, aki megvert, lehet haragudni. Aki így zsarol, arra nem, de utolsónak érzed magad, ha nem tudsz megfelelni. Így alakul ki az a jellem, aki képtelen elismerni, ha hibázott. Másokat gúnyolva, büntetve megszabadul a feszültségtől. Más a rendetlen, lusta, rossz, nem ő. S ha az ilyen hatalmi pozícióba kerül… A tanítónő, az őrmester felesége, gondolom, gyermekeként szerette. Régóta vágyik arra, hogy neki is legyen. Mindig „megmentette”, neki adott igazat. Hiszen a fiúcska a rosszat támadta a kislányban. Ám Kilyéniné is szeretett büntetni. Ezzel sok feszültséget gyűjtött fel az osztályban. A többi gyermek csak követte a példát. Nekik is kell a bűnbak. S ő — intett az ajtó felé, mely mögött a kislány tartózkodott — a legmegfelelőbb erre a célra. „Csak” egy cigány, és rendelkezik minden olyan tulajdonsággal, amiért őket felelősségre vonták. Meneküljön ebből a játszmából, tanító úr!

— Akkor már rég pályát kellett volna váltanom…

— Ugye, bizonyítani szeretné, hogy képes helytállni, és nem fölösleges még? Nemes dolognak néz ki, de önző motiváció! Ettől még sérülékenyebbé válik! Még valami. Ennek a kislánynak már feltehetően szükségletévé vált, hogy „belerúgjanak.” Provokálni fogja nemcsak a többieket, hanem önt is, amíg el nem szakad a cérnája. Okot ad a gúnyra, szidásra, büntetésre. Ez az ő bosszúja a többieken. Az ördögi kör pedig bezárul.

— Mi egy ilyen játszmának a megoldása? Ugye így nevezte a jelenséget?

— Igen, annak. Odáig fajulhat, hogy nincs többé megoldás, amiként a válóperes hangulatot és az alkoholizmust sem lehet visszafordítani egy ponton túl. Félek, már ez is oda jutott. Erre csak a kislány rajzainak értelmezése után tudok választ adni. Elvileg a megoldás a kölcsönös felelősségvállalás lenne. A kislánynak, Kanalasnénak, a Kilyéni család minden tagjának és minden gyermeknek az osztályban egyszerre kellene arra az elhatározásra jutnia, hogy „elhagyja az alkoholt”. De hát itt sok minden jellemzi a szereplőket a felelősségvállaláson kívül. Az áldozat nem bűnös, hiszen a másik a hibás, az ő reakciója jogos. A másiknak a kötelessége, hogy… és mindenki áldozatnak érzi magát, ezért csak a maga igazát látja.

Megállt, mert észrevette, a tanító nem figyel, sőt felemelt mutatóujjal int neki is, hogy hallgasson. Az ajtó, amely előtt beszélgettek, arra az irodára nyílt, ahol az ügyész és Kilyéni tartózkodtak. Szegedi is hallgatózni kezdett, kíváncsi lett, mire figyelt fel Zajzoni.

— Ha nem hajlandó úgy megírni, amiként kell, megírja a feleségem, s mellékeljük azt — hangzott el odabent.

— Ezt sajnos már nem tehetjük. A főnököm is tudja a részleteket. Egyébként se fest jól, ha a dossziéban minden iraton ugyanaz a név szerepel… Kilyéni Gábor sértett fél, Kilyéni Júlia és Péter, a szülei, Kilyéni Sándor őrmester, Kilyéni Márta tanítón?… Mintha családi leszámolás lenne. Az igazgató úr majd megírja a tettei lajstromát, a pszichológus szakvéleményét csatoljuk, elég lesz, hiszen a tanító úr alig ismeri. Végeredményben ön miért is köti az ebet a karóhoz? Hiszen a felesége szülési szabadságra megy. A saját fején gyújtja meg a szalmát.

— De ott az unokaöcsém, és…

Telefoncsörgés szakította meg az áthallatszó beszélgetést. Az ügyészt keresték. Kilyéni őrmester kihasználva vendége elfoglaltságát kilépett az irodájából, hogy az illemhelyre menjen. Amint meglátta Szegedit és Zajzonit, nyitva hagyta az ajtót, mintegy betessékelve őket. Az ügyész közben intett a tanítónak, írja meg a jelentést, amíg ő intézkedik, mert úgy tűnik, ez a beszélgetés sajnos hosszúra fog nyúlni.

— Én visszamegyek a kislányhoz, kiértékelni a tesztet. Ha szükségem lesz önre, szólok. Jobb volna, ha más nem lenne jelen.

 

(Folytatás következik: A balek)

 

 

34látogató,1mai

Szerző Vandra Attila 778 írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.

12 Komment

  1. Most mindenki nézzen egy kicsit jól magába. Utána jogában áll majd jól lebunkózni de először ezt tegye meg. Attila már a kezdet kezdetén tudta-hogy ahogy irta is-begyujtotta a szalmát fejin. Én meg igen csak hálás vagyok neki ezért és csak grtaulálni tudok. Vetítsétek át ezt az egész történetet egy munkahelyre vagy bárhová, és Devla ne egy gyermek legyen. Na kapisgáltok valamit? Mond nektek valamit az a szó, hogy “mobing”? Nem vagyok psychológus és hiányos ismereteimet sem akarom fitogtatni.Tudd valaki közületek olyan csuportot(nem irok társadalmat pedig irhatnák) ahol ugyan ez a “gruppierunng” csoportosulás ne lenne: Kell egy bünbak. Teljesen mindegy hogy ki az illető de anélkül nem mennek a dolgok. Rászálnak valakire és addig nem nyugszanak amig ki nem furják. Ritka az olyan jelenség, ahol a mocsok nem keveredik és kavarog, napvilágra kerül az igazság és a főnök rendet teremt. Mai világunkban ez “mesebelinek” tünik. Maga az EU is ilyen. Telis tele van bajokkal akkor kell egy “ellenség”(a görögök. Csak szépséghibája lesz a dolognak mert a görög lehet hogy bevállaja ezt a szerepet hogy ő bűnbak de nem fog minsdennek eleget tenn)Semmit nem változott a világ létezése óta.

Hagyj üzenetet