Rózsa Ibolya : Leves Rózsa-módra, avagy mire való az irodalom?

A cserépedények Hugyecz László fazekas mester kezemunkái

 

A bosszúságnak is akadhat pozitív hozama. Bizony.   

 

 A minap csak ciccegtem egy számomra nem tetsző olvasmány befejeztével. Puffogtam, de meglehet nem is annyira tehetett erről az a szegény novella, mint inkább saját magam. Itthon csámpázok a nemrég műtött lábammal, feszít a varrat, két mankó a támaszom; mozgáskorlátozott lettem. Nehezen viselem a bezártságot, mennék már, szaladnék, de nem lehet. Szerintem ez a frusztráltság okozza leginkább az agyi állapotomat is… Tegyünk hát ellene, mert ha „muszájkabátot” adnak rám, akkor végem lesz! Nézzük csak, mi a legbölcsebb, amit most tehetek? Endorfinra van szükségem. Olvastam valahol, nemcsak a csokoládé, de a kicsi, piros erőspaprika is tartalmazza ezt az igen hasznos anyagot. Nem ijedek meg tőle, beleharapok a vélt nyugalom érdekében, de ettől meg tűzokádó sárkánnyá lettem. Nem jutottam előrébb. Enni kellene rá valami finomat, akkor a gyomrom sem háborogna. Mit egyek? Mit egyek? Kis meleg levest. Ez az! Ha lenne… Ha főzök, akkor lesz. Hajrá, magad uram, ha nincs szolgád!

 Az egyik széket magam előtt tolom az étkezőből a főzőfülkébe, arra támasztom a „bajforrást” — ne haragudj, nem úgy gondoltam, tudod, hogy szeretlek, te vagy az egyetlen, aranyos bal lábam nekem, amely hamarosan jobb lesz, mint a jobb, csak meg ne sértődjék az sem! Drága „virág-lábaim”, tudhatnátok jól: aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet! — Amint így esdekeltem lábaimhoz (s bár letérdelnék eléjük, tiszteletem jeléül, de nehéz ezt megtennem nélkülük), közben már az alapanyagokért nyúltam. Krumpli az kell, jó sok, nézzük milyen zöldség van még: sárgarépa, petrezselyemgyökér, zeller, mind jó lesz.

Vöröshagymát pirítok finom olajon s az apróra vágott nyerseket ráborítom, összekeverem, sózom, babérlevelet dugok közéjük, meg köménymagot szórok, kicsi vízzel megpárolom. Ja, még kell bele fokhagyma, bizony! Forrás után fölengedem friss hegyi patak vize helyett szűrt csapvízzel. Jót tesz az egésznek némi füstölt íz: száraz kolbászt szeletelek — hopp! Már nem répát ropogtatok, de kóstolni kötelező, nehogy rusnya íze legyen…

Nézzük csak! Mi akad még a kamra mélyén? Lám csak! Egy kis sonka várja a húsvéti ünnepeket, nyesek belőle, ne türelmetlenkedjen ott, jöhet előlegbe, a fazékba belőle. Milyenbe, milyenbe? Persze, hogy cserépfazékba, ha még ezt nem mondtam! Így hagyom dunsztolódni a tűzhelyen (jobb lenne a szabadban, parázson!), csak igya be a sok zöldség a sonka ízét! Amikor már majdnem megfőtt, leemelem a fedőt és csippentek ilyen-olyan fűszereket még bele: majorannát, rozmaringot, bazsalikomot. Persze, persze, őrölt pirospaprikát is, nem keveset! A végén a tejfölt kikeverem némi liszttel szép simára egy kis tálban és belecsurgatom a levesbe s fakalánnal elkeverem. Rottyanhat még egyet, a többit a cserép intézi, eloltom a tüzet alatta. Visszacsámpázok az étkezőbe, előkotrom tányérom, kanalam. Forrón nem szeretem, várok hát. Addig megérkezik az éhes család, a felszolgálás az ő dolguk, az edényt áthozzák a nagy asztalra, s máris kezdődik a vacsora-lakoma. Ugye, milyen finom lett?

— Honnan jutott eszedbe főzni? Pihenned kellene a lábikóddal, ejnye! — korhol gyermekem, de megnyugtatom, lábam felpakoltam a székre, úgy pihent, egyébiránt pedig a főzést az váltotta ki belőlem, hogy egy nem nekem való írással vesződtem…

 Összenéznek, de nem szólnak, jóízűen kanalaznak.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2012.04.05. @ 16:55 :: Rózsa Ibolya
Szerző Rózsa Ibolya 114 Írás
Előbb a part fogyott el, aztán az éj, aztán az üresség s ami eztán volt, ott kezdődött. /Weöres Sándor/