Dermeszt?en hideg délután volt. Hazafelé tartva bármerre néztem autómból, jegesen meredez? faágakat láttam az út szélén. Cudar, amolyan nemszeretem id? volt.
A belváros rég mögöttem maradt, egy forgalmas külvárosi úton próbáltam haladni, de igazából ez csak araszolás volt. A kemény üzemanyagárak ellenére meglep?en sok autó tolongott az úton. Megálltam a pirosra váltó lámpánál, és elmerengve ücsörögtem jól bef?tött kocsimban. Jólesett a meleg ebben a barátságtalan id?ben. Ilyenkor még a kutyát sem verik ki az utcára. Gondolataim már otthon jártak a meleg szobában, a finom vacsoráról, párom ölelésér?l álmodoztam.
Egyszer csak kiabálás zökkentett ki éber álmomból. Körbenéztem, honnan jöhetett az artikulátlan hang. Aztán a tükörbe nézve rájöttem. Mögöttem egy hatalmas, fekete autó terpeszkedett, szinte az egész sávot elfoglalva. Sof?rje, aki félig kilógva az ablakon üvöltözött, elég fura figura volt. Hogy is jellemezhetném? Talán elég csak annyi, hogy nem szívesen keverednék vele összet?zésbe. Rövidesen megláttam oldalsó tükrömben az ordítozás szenved? alanyát is, egy szerencsétlen, féllábú hajléktalant.
— Takarodjál innen, te szutyok! — üvöltötte a kopasz sof?r, nyáltól fröcsög? szájjal.
— Inkább mennél el dolgozni, mint hogy itt lejmolsz! Hozzá ne érjél az autómhoz, mert kitépem a kezedet is! — ordította nagyon szimpatikus stílusban.
A hajléktalan lehajtott fejjel, megszégyenülten bicegett tovább mankójával, és lassan odaért mellém.
— Drága, Uram! Segítsen ki egy kis pénzzel, hajléktalan vagyok — mondta halkan.
Az el?zmények hatására elhatároztam, adok neki egy kis aprót. Tényleg csak aprót, mert sajnos nagyja nekem se nagyon volt. Sikerült a keszty?tartóban összekaparnom százegynéhány forintot, és odanyújtottam neki.
— Tessék! Sajnos csak ennyit tudok adni, mert én sem állok valami jól. Vegyen bel?le ennivalót — mondtam.
A csöves bánatos, könnyes szemeivel rám nézett, és remeg? kezét felém nyújtva azt mondta:
— Nézze, Uram! Mondhatnám azt, hogy ennivalóra fogom költeni, de ?szintén megmondom, piát fogok venni, mert jobban fázom, mint amilyen éhes vagyok. Ha így is adja, köszönettel elfogadom, ha nem, akkor azt köszönöm, hogy egyáltalán szóba állt velem.
Döbbenten hallgattam szavait, és most már tisztelettel néztem rá. Beletettem koszos, remeg? kezébe az aprót.
— Tudja, mit? — mondtam fellelkesülve. Mivel ilyen ?szinte volt, keresek még hozzá. Azzal kitúrtam zsebeimb?l még egy kis aprót, és azt is odaadtam az öregnek. Persze lehet, hogy nem is volt olyan öreg, csak az utcai élet vésett mély ráncokat az arcára, mindenesetre nagyon öregnek nézett ki.
Egy halovány mosoly, és egy nagy köszönöm kíséretében eltette a pénzt, majd bánatos hangon azt mondta:
— Tudja, majd negyven évig dolgoztam egy helyen. Amikor beteg lettem és levágták a lábam, már nem kellettem sehova. Azóta se munkám, se pénzem, még a lakásomat is elvesztettem. Drága párom is már az égbe költözött, úgyhogy se kutyám, se macskám.
Még szeretett volna mondani valamit, de hirtelen éktelen dudaszó szakította félbe diskurzusunkat. Ismét a mögöttem álló autóból jött az áldás, eltorzult hang formájában:
— Induljál már, te köcsög, mert eltiporlak a roncsoddal együtt! — üvöltötte a szimpatikus fiatalember.
Úgy belemerültünk a beszélgetésbe új barátommal, hogy észre sem vettem, közben a lámpa zöldre váltott. Gyorsan a gázra léptem, még odaintettem az öregnek, aki hálásan intett vissza. Távolodóban még hallottam, mikor azt mondja:
— Szerencse, hogy még vannak ilyen emberek, mint ön. De sajnos többen vannak olyanok, mint ?! — bökött a mögöttem induló kocsi felé megvet?en.
A nagy batár szinte tolt maga el?tt, olyan közel jött mögöttem, még sokáig dudálva, villogva.
Egy darabig még láttam a hajléktalant a tükörben, aki hosszasan integetett utánam, de aztán szép lassan beleolvadt az autók sokaságába. Pár sarok után végre kikerült kedves kísér?m nagy terepjárójával. Mellettem elhaladva egy el nem téveszthet? kézjellel fejezte ki irántam érzett szimpátiáját, majd nagy megkönnyebbülésemre végre elt?nt a messzeségben.
Mindez december 3-án, a Fogyatékos Emberek Világnapján történt.
Fura id?ket élünk…
Legutóbbi módosítás: 2012.04.29. @ 21:42 :: Purzsás Attila