Pogány Gábor : Vízibalett és etikett 2.

Nyomtatás

Feküdtem a fűben, hanyatt feküdtem, néztem, ahogy a májusi napfény lecsorog a cseresznye levelein, a cseresznye törzsére, a ráncos, szabdalt, arcszerű kérgen le a földig, a fűbe, ahol feküdtem és semmit nem csináltam, csak csodálkoztam azon, hogy ez milyen kevés és mennyire elég, bámultam az ég kékjében messzire merült vitorlázó repülőt, a kicsi fehér kecses alakját, ahogy ott a semmiben billeg, kicsi és törékeny és mégis uralta az eget. Füvet kezdtem nyírni, azért is feküdtem kint a fa alatt, kicsit elfáradtam, melegem is volt már és megittam a két literes tokaji furmintot fröccsként, pedig azt két napra szántam, mert nagy volt az a kert, két napig is tartott a fűnyírás benne, pedig csináltam konyhakertet is, volt benne málnás, gyümölcsfák, bodzabokor, szőlő is, no meg diót is ültettünk. Megittam, amit kér napra szántam, el is szédültem kicsit a sok fröccstől, melegem is volt, lefeküdtem hát a cseresznye alá, akkor még cigarettáztam, fújtam a füstöt is, és néztem a vitorlázó repülőt és a fényt, ahogyan az játszik, lecsorog a leveleken.

Este tizenegyes lesz, szomszéd — kiabált Kazi úr a szomszédban, mert Kazi úr mindig kiabál, akkor is, ha nem, egyesek szerint emiatt halt meg a felesége is, mert már nem bírta Kazi úr örökös kiabálását és inkább fölakasztotta magát, de én tudtam, hogy beteg volt és abba halt bele, azután a lánya gyorsan férjhez ment, és elköltözött onnan, mert ő sem bírta Kazi úr örökös kiabálását. Meccs lesz, Kazi úr? — kérdeztem vissza, miközben feküdtem ott a cseresznye fa alatt, Kazi úr meg áthajolt a kerítésen és hangosan nevetett, röhögött és azt kiabálta, hogy dehogyis meccs, csak be kell rúgni. Kazi úr egyébként sportember volt, vízilabdázott, olimpián is szerepelt és nagyon utálta a nátrium benzoátot, ami, ha szóba került, akkor Kazi úrnak félórás ordítási témát adott. Rossz a színed szomszéd, igyál egy kis pálinkát — kiabálta Kazi úr, de nem nagyon hiányzott a két liter borra Kazi úr kerítésszagató pálinkája, inkább azt mondtam, hogy még dolgom van, füvet kell nyírni.

Mi a fenének az a fű? — kiabálta Kazi úr, akinek a háza mögött olyan sok mindenféle volt összehordva, hogy amikor ideköltöztünk azt hittük, hogy ócskás telep van a szomszédban. Hátul meg veteményese volt, krumplival, tökkel, kukoricával, de azt többnyire már májusra belepte a dudva, így Kazi úr ráengedte a vetésre a libáit, tyúkjait, azt kiabálva, hogy így legalább leszedni sem kell a termést. De most azt ordította, hogy akkor ő elballag valami ebédnek valóért a boltba, ami többnyire azt jelentette, hogy beül a Karaván presszóba, ott iszik addig, míg azt is meg nem unja, akkor vesz egy nagy rúd párizsit a boltban, hóna alá csapja és a legutóbbi ivócimborával hazatér. Csend is lett nem sokára, Kazi úr kiabálása már az utcáról hallatszott, visszasüllyedtem a kába, merengő állapotba, néztem az eget, a vitorlázó repülőt, a fényt a cseresznye levelein.