Bakkné Szentesi Csilla : A sarkantyúkák illata

*

A két férfi szótlanul lépkedett lefelé a lépcsőn. Sötétedett.

Kopottas szürke öltönyüket körbelengte a délutánról itt felejtett sarkantyúkák fűszeres illata…

 

*

(Egy évvel korábban)

 

— Mama! Nézd csak! Miért nincs ezen a katicán sok petty?

— Mutasd csak, csillagom! Hát persze!… Nem tudtad? A kis katicák addig sírtak a mamájuknak, hogy nekik még kell pötty, hogy kölcsön adta nekik.

— És már mindig az övéké marad? Igaz? Te is mindig adsz nekünk valamit és te sem kéred vissza…

— Hát miért kérném, csillagom? — mondta nagyi csendes mosollyal az arcán, miközben mélyet szívott a sarkantyúkák fűszeres illatából.

— Ajándékot nem kérünk vissza, pláne nem attól, akit annyira szeretünk. Tudod?!

„Milyen gyönyörű ez a gyerek. Nem csoda! Az apja után is mindig futottak a lányok… Az egyetemen többet csajozott egy időben, mint tanult. Hál’ Istennek, hogy olyan jó esze volt mindig. Alig tanult, mégis kitűnően végezte az iskolákat. Szegény apja mondta mindig:

— Fiam, nem tanulni, tudni kell!

Milyen büszke volt, amikor megkapta fia a diplomáját. Hát ő legalább elérte, ha már neki nem sikerült. Mindig bántotta papát, hogy ha annak idején nem olyan szegények, tovább tanulhatott volna. Az esze meg lett volna hozzá. De kellett a pénz. Öten voltak testvérek, s nehéz volt az ötvenes években még az élet.

Azután, ahogy megjelent Ildikó a színen, még boldogabb lett. Ildi nemcsak szép nő, de okos, intelligens is, amilyennek egy doktornőnek lenni kell…

Így nem is csoda, hogy a kisunoka egy angyalka lett.

Ha most látná a drága papa!”

Nagyi megigazította a fal mellé állított gereblyét, nehogy a kiscsillag belelépjen. Megszokott féltő mozdulatai egy része a vérében voltak, mások a párjától rakódtak rá.

Ő minden részletre figyelt. Azt mondta: Inkább tegyél egy feleslegesnek látszó mozdulattal többet, mint átkozd a kihagyott pillanatot egy életen át!

Aznap is, amikor utoljára elbúcsúztak azzal ment el papa, hogy — ne félts engem mamikám! Én mindig óvatosan vezetek. Tudod, hogy vigyázok. Inkább vigyázzanak rám mások…!

 

*

 

„De nem vigyázott! A kanyarban az az őrült kölyök elé vágott legalább százzal. Az se úszta meg könnyen, de mit érek én már vele! Papa elment örökre… Mennyi ideje is, hogy meghalt? Talán három éve? Az elmúlt évből sok mindenre nem emlékszem. Azt mondják agyvérzésem volt. Kórházban voltam sokáig, azután kerültem ide, Tamás fiamhoz. Haza nem vihetnek, mert nem tudok felkelni. Csak a jobb kezem mozog egy kicsit. De nincs abban semmi erő. Tiszta csont és bőr vagyok. Már a tükröt is utálom, amikor Ildikó megfésül és elém tartja. Egy összeaszott fej néz rám. Ez már nem én vagyok.”

Nagyi üveges szemmel bámulta a plafont. Gondolataiban a múlt minden színe, illata, szomorú és boldog pillanata megelevenedett, míg sápadt kifejezéstelen arcán az érzelem nem talált utat.

„Az az átkozott motor! Csak ne ment volna aznap vele! Ha most látna, biztosan elvinne innen! De lassan már nem lesz hova… Hallottam, ahogy Ildikó győzködte Tamáskát, hogy kicsi ez a lakás négyünknek. El kellene adni a házat és venni a kettőből egy nagyobb kerteset. Biztosan gondnokság alá vetetnek, ha már meg nem tették… Jaj, Papa! Miért hagytál itt?… Istenem, de fájna a szíve! Jobb is, hogy nem érte meg! Látni, ahogy tehetetlenül fekszem az ágyban. Már lassan egy éve? És még meddig? Örökké. Az orvos legalábbis azt mondta. Hallottam, amikor Tamáskámnak mondta…  Azt hiszik, ha nem tudok beszélni, akkor nem is értek semmit sem. De sajnos felfogok minden szót. Mindent! Nem hülye vagyok! Csak béna! …

Hát nem értitek! Nem érzitek? Nem látjátok, mit akarok mondani? Nem. Nem látják. Azt hiszem, a szemem kifejezéstelenül ül a gödrében, s várja, hogy örökre megpihenjen. Nem mond nekik semmit. Biztosan szörnyű lehet az artikulálatlan nyögéseimet, ordításomat hallani, de szeretném velük megértetni magam valahogy…

Ez a legszörnyűbb az egészben… Ha elment volna az eszem, akkor nem fájna, ami rám vár, nem fájna, amit hallok. Nem fájna, hogy a terhükre vagyok. Nem fájna a kiscsillagom egyre ritkább esti puszija.

Nem fájna, hogy egyre többször hallom, ahogy veszekednek minden apróságon. Olyankor el szeretnék szaladni, vagy odakiáltani: Nem akartam! Nem tehetek róla! Bocsássatok meg nekem! Szeressétek egymást, hiszen csak ti vagytok nekem! Ami nektek fájdalom, az engem öl meg! Lassan. Fájdalmasan. Apránként. Percről percre…

Valahogy Ildikó se olyan már, mint régen. Tamáska olyan sokat dolgozik, hogy talán észre sem veszi. Egyre többször van itt a háziorvos. És mintha néha cinkosan egymásra néznének… De lehet, hogy csak képzelődöm. Hiszen az agyam már valóban nem a régi. Sok mindenre emlékszem a múltból, míg elfelejtem, amit egy perce hallottam.

De a kert az mindig előttem van.

Lehet, hogy soha többé nem látom.

Az illatok, azok a csodás illatok!

Esténként a papával kint ücsörögtünk, s mennyit beszélgettünk Tamáska csínytevéseiről, majd a kiscsillagomról. Közben meg átjárt bennünket az estike illata. Na meg az a sokszínű sarkantyúka! Nekem azok voltak a kedvenceim.”

 

Ildikó belépett a szobába, kezében tea és valami kanalas gyógyszer. Lehet a megfázására írta fel az orvos. Odahajolt nagyihoz, s halkan, valami sejtelmes mosollyal az arcán odasúgta:

— Na, meddig húzod még, öreglány?

Majd nagy nehezen feltámasztotta a fejét, s a szájához tartotta a szívószálat.

Nagyit az ájulás környékezte, s minden erejével ordítani kezdett, miközben jobb kezével erőtlenül csápolt.

— Nincs itthon Tamás, kár üvölteni! — mondta Ildikó, s közönyös arccal kivonult a szobából a tálcával együtt.

Nagyit a megsemmisülés érzése kerítette hatalmába. Nem akarta elhinni, de csak zakatolt a fülében: meddig húzod még… meddig húzod még…

A jobb karjával megpróbálta egy kicsit feljebb tolni magát az ágyon, de a sok hónapos fekvéstől teljesen elernyedtek az izmai, s nem engedelmeskedtek neki. Többször is próbálkozott, de sikertelenül.

Ha legalább fel tudna kelni, és elvánszorogni az ablakig… Nyolcadik emelet… Szörnyű bűn lenne, de vége lenne. Könnyebb volna neki is, Tamáskáéknak is. Egyszer talán megbocsájtaná…

„De a gyógyszerek itt maradtak az ágy mellett” — gondolta, s újra összeszedte minden erejét. Próbált féloldalra fordulni, hogy átnyúlhasson a tablettákért. Jobb kezével a hátát megtámasztva próbálta saját testét balra fordítani, miközben kicsit közelebb került az ágy széléhez.

„Na még egy kicsit… mindjárt…”

A szíve egyre hevesebben vert. Arca az erőlködéstől rózsaszínre vált, mint akibe végre visszatért az élet. S ekkor utolsó erejét összeszedve lefordult az ágyról.

A feje beleütődött abba a kis fazsámolyba, amit ott felejtettek már régen az ágy mellett. Korábban sokat üldögélt rajta az ő drága kiscsillaga.

Odakint a délutáni Nap még végigcirógatta a várost. Valahonnan egy virágoskert bódító illatát hozta magával a májusi szél. Belopakodott a szobába, s elsimította az utolsó fájdalmas redőt is nagyi élettelen homlokáról.

 

*

 

A két férfi szótlanul lépkedett lefelé a lépcsőn. Sötétedett.

Kopottas szürke öltönyüket körbelengte a délutánról itt felejtett sarkantyúkák fűszeres illata.

Eközben a pléh hangja fájdalmasan végigsikított az utcán, ahogy a tepsit a fekete halottas kocsiba lassan betolták.

 

Legutóbb szerkesztette - Bakkné Szentesi Csilla
Szerző Bakkné Szentesi Csilla 299 Írás
Retus nélkül (részlet) az indulási oldalon elfogynak a csokrok, a kezek másnak intenek. a fékcsikorgás fel-felébreszt, s míg igazítok a gyűrött időn, fejemet még ráhajtom a zakatoló szívverésekre. a vonatfütty felvág néhány eret, de már nem értem lángol az ég. tüzét alig érzem. elfordulnak a mosolygó tekintetek.