Festetlen csendet hord mellém a tél,
minden vakítóan hideg-fehér.
Nincs hova, nincs kihez érkeznem.
Nehéz a levegő, üres a horizont,
pinceszagú a világ amerre indulok.
Rám szakad a vajúdó idő,
– fattyú gyermek, ordítja az éjszaka –
arcomon szétfolyik az est fekete illata,
de már nem sírok, csak a kimondatlan
szavakat tanulom magamnak, magunknak.
Rendezgetem, hajtogatom, melengetem,
égig emelem tegnapjainkat.
– felemelsz-e holnap is a madarakig,
vagy tanuljak meg nélkülük zuhanni –
Csupasz a szívem,
gyermeki térdre borulásom
nem lesheted meg. Hunyd le szemed,
míg titkainkat rejtem a világ rései közé,
lélegzetvisszafojtva egymagam,
lopom hangod, illatod, érintésed.
Ajkamon csended. Szemhéjam alá
tolakodnak az álmok, a vágyak.
Érzem, ahogy ujjaiddal megrajzolod
a hasadó hajnalt, a lángoló napot,
köré kitárt szárnyú madarakat.
Lassú mozdulatokkal
a vállamtól indulsz lefele,
szirmokat bontasz rám,
felhőket satírozol körbe-körbe,
ahová a képzelet is csak
hunyt szemmel simul.
Öntudatlanul forgunk nevenincs
csillagrendszerekben,
bőröm alatt feszít a gyönyör,
néhol elidőzik sóhajod,
néhol rám hull egy-egy
eltévedt madártoll.
Ringva összegömbölyödöm
ebben a fészek-puhaságban,
körbeölelve féltesz, már nem engedsz.
Ne kérdezd honnan indultam,
merre jártam a volt-telekben.
Most neked adom a világot, a fényt,
a hajnalt, a hasadást, amit
a tegnapokban elrejtettem.
Benned vetkezem a szavakat,
hallgatlak, hogy velem hallgass.
Nincs tér, időtlen minden pillanat.
Magamba lélegezlek, mert
az ordító, könyörtelen mélyben
lassan elfogy a levegő.
Itt hiába várjuk a holnapra születést,
– a tegnapban fogant időnk
az éjszaka csendjében elvetélt…
Legutóbbi módosítás: 2012.02.12. @ 17:50 :: Szilágyi Hajni - Lumen