Mint kisiskolások feleltetés előtt, úgy feszengtek signore Adalberto előtt emberei.
– Fiaim! Adriano összeszedi a fegyvereket, ez a parancs, aztán egy különös megbízatásnak kell eleget tennünk. Soha életemben nem olvastam, már harmadik elemista koromban megutáltatta velem, signora Bella az olvasást, mikor volt olyan aljas és három teljes versszakot kívülről megtaníttatott velőnk. Meg is toroltam később, de ez most nem ide tartozik. Columbio, azt hiszem, te szeretsz olvasni.
– Ez túlzás signore Adalberto, bár olvastam már néhány könyvet…
– Remek, vaskezű gyerek vagy, rád bízom a csoport parancsnokságát. Igen furcsa megbízásnak kell eleget tennünk. Tulajdonképpen pályázat, dupla vagy semmi alapon, mint általában. Ha megnyerjük, dicséretben részesítelek benneteket, ha nem, máris fáj értetek a szívem. Tíz embert keress, ebből lehetőleg kilenc olyat, aki már olvasott. Ha van közöttünk ilyen, más helyzetben lelőném, de most megdicsérném. Könyvmoly is legyen!
– Luka az uram! Mostanáig nem mert előrukkolni vele, de suttyomban, éjszakánként állandóan olvas.
– Rendben. Michelét is vegyétek magatok közé! Olvasni tud, de még sohasem gyakorolta ilyen irányba. Három teljes hónapunk van, jól bírja a fiú. Tizenöt perc alvás, ugyanennyi étkezési szabadidő mellett, a nap huszonhárom és fél óráján keresztül, legalább tíz könyvet olvastass el vele. A feladat az, hogy mindenki mondja meg, olvasmányai közül mi az, ami a legnagyobb hatással volt rá. Nem az úthengerre gondolok! Columbio, megértetted a feladatod?
– Meg, signore Adalberto. Semmilyen fegyvert nem használhatok ösztönzőül?
– Kivéve, ha magadnak is ezt kívánod részemről!
– Értem, signore Adalberto!
A csoport nekikészült és három havi előkészület után, Columbio összehívta őket a dolgozat megírására.
– Fiúk, a dolgotok roppant egyszerű. Két-három mondatban összegzitek a nektek legjobban tetsző könyvet és valamivel hosszabban, a bennetek kiváltott hatását. Kezdjük balról jobbra. Michele!
– Nézd, kedves Columbio, alig aludtam, végigolvastam három hónapot. Nem nagyon találom gondolataimat, de egy aranyos vénemberről olvastam, aki már régóta nem evett. Koplalókúrán volt! Aztán beszállt egy evezős csónakba – vitorlája is volt, azt hiszem lepedőből -, fogott egy őrült nagy halat, amit apróra habzsoltak a cápák. Három napon át evezett, aztán hazament és lefeküdt aludni. Ernest Hemingway írta, címe „Az öreg halász és a tenger”.
– Furcsa történet Michele. Ilyen állóképességgel be kellene venni az öreget a csapatba. Mondd, mi fogott meg benne leginkább?
Michele kemény arca meglágyult, két könnycsepp csordult le rajta.
– Tudod, úgy megsajnáltam a szerencsétlent. Olyan jóságos emberek laktak ott, de mind éhenkórász. A végén kávét küldtek neki, hogy jobban tudjon aludni. Ezt nem értettem, de valami roppant emberi volt az a harc. Egy pillanatig sem adta fel. Bár ismerem a tengert, de navigációs eszközök nélkül sohasem találnák partra. Annyi élni- és tenni akarás volt benne, amennyi egész csapatunkban és igen nagy emberség. Azt hiszem, nem fogom többet használni a fegyveremet. Ne nézz olyan csúnyán Columbio, te kérdezted! Ezt éreztem.
– Rendben, most az egyszer megbocsájtok. Te következel Ronaldo!
– Főnök, én egy magyar nőtől olvastam.
– Nők is írnak? Ja persze, én is olvastam már ilyet, bocsánat!
– Nehezen tudom kimondani a nevét, Szabó Magdának hívják, könyve címe „Az ajtó”. A történetet hosszú lenne elmesélni. Egy nagyon furcsa cselédről szól, aki maga szabta meg a szabályokat, aztán gazdája, nem rosszindulatból, de kicsinálta. Teljesen összeroppant, pedig olyan kemény volt, hogy a mi signore Adalbertonk remegett volna előtte. Meghalt… A legszebb és ez fogott meg legjobban, hogy az őt teljesen félreértő gazdája – bár a regényben nem volt gazda ő, de felfogásom szerint, akinek cselédje van, az a cseléd gazdája -, olyan önkritikát gyakorolt a végén, ami megsajdította szívemet. Beállok az előttem szóló mellé, leteszem a fegyvert.
– Meg fogod bánni!
– Ne haragudj Columbio, te kérted, hogy meséljem el!
– Egye fene! Mondd Roberto, te mit olvastál?
– Sok mindent, de ami legjobban elnyerte tetszésemet, az egy P nevű Howard személy, akit Rejtő Jenőnek is neveztek. Műve, „A tizennégy karátos autó”. Egy orosz nevű, skandináv franciáról szól, de ez nem is biztos. Iván a neve és nem tud egy szót se oroszul. Rengeteget verekszik, az útjába kerülőket rendesen leüti és kicsinálja.
– Na végre valaki, aki értelmes dolgokat olvasott és értelmes a hozzáállása.
– Igen, de én nem a címszereplővel azonosulok, hanem a roppant eredeti, Vanek B. Eduárddal, akit hiába ütött le naponta, börtönében sínylődve légiós társa, nem adta fel főnökét, akit helyettesített. Sőt, mikor kikerült az állandó sanyargattatásból, önként ment vissza egy énekesnő szekrényéből. Nyakát, mintegy hurokba dugva adta fel magát. Hős volt ő és a végén, hogy minden jó legyen, örökös oroszlánszelídítő lett. Nem fogok többet lövöldözni, ezt készpénznek veheted!
– Bajok lesznek fiúk, nagy bajok! Úgy látom az olvasás nagyon ártalmas. Giorgio, te mit olvastál?
– Én egy olyan történetet olvastam, aminek a vége Szicilián játszódik. Egy Marcus nevű férfiról, aki az életét és mindenét hátrahagyta, először egy lányért, aztán valami sokkal, de sokkal többért. Igaz a lányt is megkapta… A hatás elementáris volt. Quo vadis a címe és Henryk Sienkiewicz lengyel Nobel-díjas író regénye. Nem lövöldözök többet és mától nem csak vasárnap, formálisan járok templomba!
– Bajok lesznek gyerekek. Te következel Gabriele!
– Én Molnár Ferenctől olvastam egy könyvet a sok ezer közül, különben ez is magyar. CÍme „A Pál utcai fiúk”. Harcoltak, volt benne árulás is, meg minden.
– Öröm hallgatni Gabriele. Végre, igazi signore Adalberto híveként beszél valaki!
– Hát nem tudom, kedves Columbio, az a helyzet, hogy nem tudok többet fegyvert használni. A becsület olyan magaslatokra hágott ott, hogy a végén csak zokogtam, amikor egy kis szőke, gyenge gyerek az életét áldozta, gyakorlatilag a semmiért. Aztán megsiratták szépen, még az ellenség főnöke is, majd pillanatok alatt elfelejtették. Én azonosultam azzal a kis szőkével és sosem fogok fegyvert többé senkire!
– Megbolondultatok!? Mit fog mindehhez signore Adalberto szólni? Már nem is merem kérdezni Gianni, ugye te valami jó kemény dolgot olvastál?
– Azt Columbio. Párizsban játszódik, jó régen. Victor Hugo-A párizsi Notre-Dame című írása. Egy púpos pasas kötéltől ment meg egy nőt, felviszi a templom tetejére. Harangozó volt… Aztán mégis kivégzik a szerencsétlent. Olyan nemes lelkű, mint az a testben sérült, mindenkinek félelmetes, szörnyeteg külsejű, talán egy sincs köztünk, sőt biztos vagyok benne!
– Na de Gianni, hogy mondhatsz ilyent?!
– Columbio, te kérted, hogy mondjam el a könyv hatását. Nagy hatással volt rám, azonosultam a púpossal és amit a végén tett – holtában sem hagyta el Esmeraldáját -, az örökre a szívembe vésődött. Soha többé nem akarok kötelet, tőrt, de még pisztolyt sem használni!
Columbio, magában már írta végrendeletét, de ha feladatot kapott, mindig végigcsinálta.
– Érzem, hogy nagy bajok lesznek! Mondd Vico, ugye te valami jó véres dolgot olvastál?
– Igen Columbio. Egy orosz, bizonyos Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij kötetét, „Bűn és bűnhődés” címmel. Egy szerencsétlen pancser kinyír egy özvegyasszonyt…
– Na, ez jól indul. Mondd tovább!
– Ellop egy marék aprópénzt, de ahhoz sem mer nyúlni. Aztán összejön egy nőszeméllyel, aki meglágyítja és eléri, hogy feladja magát, majd együtt mennek Szibériába.
– Megbolondulok gyerekek, itt senki nem olvasott valami rendeset? Mondd és milyen hatással volt rád?
– Nézd Columbio, én nem akarok többet ölni, sőt ha vétkezem, azért vezekelni akarok. Nem leszek többé maffiózó!
– És te Paolo, mivel tudsz előrukkolni?
– Én, kérlek szépen egy egérről olvastam, „Virágot Algernonnak” címmel, Daniel Keyes regényét. Nagyon megható volt, mert legalább olyan intelligensé tették, mint engem. A főszereplőt, Charliet, a világ legintelligensebbjévé. Aztán rájött, hogy meg fog őrülni. Roppant gerincesen viselte, nem roppant meg. Visszakerült oda, ahol csúfolták és rugdosták. Megsajnáltam… Tudod, mi a legérdekesebb? Az egeret is legalább annyira, mint őt. Nem akarok többet ártani senkinek!
– Jacopo, rajtad a sor!
Kedves Columbio! Egy cseh krapektől a „Švejk” című könyvet emelném ki. Annyi marhaságot csinált az a pasas és olyan őszintén, de soha senkinek sem ártott. A szívem csücske lett! Katona volt, valami I. világháborúban, vagy miben. Önként lett az és önként nem volt hajlandó tényleg katona lenni. Igaz, neki nem esett nehezére, picikét agyszegénységben szenvedett, de sugárzott belőle az optimizmus. Azt hiszem, soha nem használta volna fegyverét, még az ellenség irányába sem. Csatlakozom a többiekhez és Švejk leszek, a derék civil, aki soha nem maffiáskodik többé. Na nem egészen így! Önként jelentkezem a civil ügyi hatóságoknál, hogy biztos be-, vagy kisorozzanak.
– Adalberto úr végez velünk, de hát ő találta ki ezt az egészet. Ó, ti hová juttattatok! Én lekörmöltem amit mondtatok, végül is ezt kérte signore Adalberto. Akkor menjünk hát! Tudjátok, az a baj, hogy én is olyan könyvet olvastam, ami nem engedi a fegyverhasználatot az életem hátralevő részében. Nyiszli Miklós “Orvos voltam Auschwitzban”, eredeti címén „Dr. Mengele boncolóorvosa voltam” című munkája fogott meg legjobban. Hős volt ott sok ember és igen bátor! Azt a brutalitást, amit velük műveltek, nem tudom eltűrni tovább kicsiben sem. Hát menjünk! Javaslom, vegyünk fehér inget, a zakókat hagyjuk kint, hogy lássa signore Adalberto, a fegyvereket nem vettük vissza.
A kis csapat visszament, bekopogtak és Columbio megszólalt.
– Signore Adalberto, meghoztam a munkát. Sejtelmem sincs, nyertes vagy vesztes. Nem is igazán pályamű, csak egymás közti beszélgetés-féle. Mi, számolva a keménységével, úgy döntöttünk, maradunk mélységes tisztelői, de kilépünk szolgálatából, fegyveresből és fegyvertelenből egyaránt.
Don Adalberto meghökkent. Pánik, düh és szomorúság jelei ömlöttek arcáról. Ilyenkor három lehetőséggel lehetett számolni. Kapja a fegyverét és mindenkit lekaszabol, szól a külsősöknek, végezzék el ugyanezt a munkát, vagy meglágyul a szíve és elbocsájtja őket. Ilyenre még soha nem emlékeztek. Ám signore Adalberto, zakója alól kikapott sorozatlövő fegyverét az asztalra vágta és rájuk rivallt.
– Kotródjatok a szemem elől, most szerezhetek tíz képzett embert helyetekbe! Megparancsolom – és ez sokkal megszívlelendőbb számotokra, mint egy bírósági végzés -, hagyjátok el Sziciliát, Olaszországot, Európát és csendes száműzetésben éljétek életeteket, valahol Palermotól legalább tízezer kilométerre. Menjetek, amíg meg nem gondolom magamat! Előre bocsájtom, míg az országból ki nem léptetek, a meggondolás jogát fenntartom magamnak. A pályamű megvan, bennetek csalatkoztam! Leginkább benned, Columbio. Tűnjetek a szemem elől!
Elindultak és sarkukból kifordult életük hátralevő részét – szemszög kérdése – a káros, vagy nagyon hasznos olvasásnak szentelték, Nempaparazzi kies szigetén.
Legutóbbi módosítás: 2011.12.25. @ 13:00 :: Boér Péter Pál
