Psenyeczki-Nagy Zsolt : Könnyezni soha nem kés?

Nyomtatás

– Hahó! Megjöttem! – Gábor szokása szerint megállt az ajtóban és várta, hogy Ildikó, karján Emmivel elébe siessen és megcsókolja.

A lakásban azonban csend honolt.

– Biztosan alszanak – gondolta és lábujjhegyen beóvakodott.

Emmi csakugyan aludt a kiságyában, de amikor a hálóba lépett, döbbenetes látvány fogadta. A ruhák a földre szórva, Ildikó sehol…

– Betör?k! Úristen… Ildikó! – már csak egyetlen helyiség maradt, ahol még nem járt, a fürd?szoba.

Kétségbeesetten tépte fel az ajtaját, de ami fogadta, szerencsére nem az volt, amit?l rettegett. Senki sem volt bent és különösebb rendetlenségnek sem látszott jele, ám valami mégsem volt rendjén. Hosszú másodpercekbe tellett, amíg felfogta.

Ildikó fogkeféje és testápolói hiányoztak.

A gondolat úgy esett rá, mint egy mázsás homokzsák, puhán, de annál lesújtóbban.

– Elment!

A felismerést?l úgy megszédült, hogy le kellett ülnie. A sokk annyira lebénította, hogy a csapás súlyát is csak apránként fogta fel. A gyerek… a fejlesztések az intézetben… és hogy fog dolgozni?!

Maga sem tudta, mióta ült a kád mellett, szélütötten, félig öntudatlanul.  A kislány sírása is mintha csak egy réteg vattán keresztül jutott volna el a füléig.

– Emmi! – tért magához a révületb?l.

Berohant a szobájába.

– Mi a baj, Édesem! – kérdezte, de tudta, választ hiába vár.

A lányuk, az egyetlen gyermekük halmozottan sérült volt. Születése közben oxigén-hiány lépett fel és az agyától elkezdve szinte minden szerve károsodott. Beszélni egyáltalán nem tudott, mozogni is csak alig.

A gyereksírás úgy visszhangzott az agyában, mintha egy ment?autó szirénázott volna. Kirohant a konyhába és egy bébiétel konzervet kezdett el melegíteni. Ez volt a vésztartalék.

– Jövök már, jövök, Édesem! Itt a papi, tessék – és egy kiskanállal etetni kezdte.

A kislány evett két-három kanállal, aztán még keservesebben sírt tovább.

– Szomjas vagy? – futás a konyhába. – Hol az az istenverte tea?!

Megtalálta, rohanás vissza – az agya már zsibbadt a folyamatos nyivákolástól.

– Tessék, itt van, igyál kicsim!

A válaszul feltör? sírás talán még keservesebb volt, mint az el?bb. Üvölteni lett volna kedve tehetetlen dühében.

– I …ííí – két hüppögés között Emmi valami ilyesféle hangot adott ki magából.

– Nem értelek, drágám, tudod, ez Anya dolga… volt eddig – váltott hangsúlyt hirtelen és a gondolattól a gyomra ismét gombost?fej méret?re zsugorodott.

Megtapintotta a gyerek homlokát és megállapította, hogy láza nincs. Biztos, ami biztos, visszatette a kiságyba és betakargatta, nehogy megfázzon. Már zsongott a feje a gyereksírástól. Szégyen ide, szégyen oda, egy pillanatra még az is átfutott rajta, hogy megpofozza – akkor legalább tényleg lenne miért sírnia –, de mint mindig, most is elhessegette magától a gondolatot. Hogy is lett volna szíve megütni a kicsit!

A kislány hirtelen furcsán összerándult, mintha a hasa fájna, de ilyen baja soha nem volt. Összegörnyedt és kétségbeesetten szorította a combjait egymáshoz.

Gábort mintha villámcsapás érte volna, hirtelen megvilágosodott.

– Neked pisilned kell! – felkapta a gyereket és rohant vele a WC-re.

Ügyetlen kezekkel húzta le róla a nadrágot és ráültette a kislányt a kagylóra. Nem hagyhatta magára, tartani kellett, hogy le ne essen. Amíg a kicsi megkönnyebbülten végezte a dolgát, lassan neki is felderengett: pár hónapja, hogy Emmi szobatiszta lett és azóta inkább meghal, mintsem hogy bepisiljen.

*  *  *

Juditnak hosszú napja volt a Fejleszt? Intézetben. A gyerekek egymást érték és ?, mint az Intézet egyik legmagasabban képzett munkatársa – a legnehezebb eseteket kapta.

Ránézett az órarendjére, pályafutása egyik legreménytelenebb páciense következett, Emmi.

A kislányt Apuka hozta-vitte a foglalkozásokra, a rossz nyelvek azt terjesztették, hogy Anyuka nem ér rá, fitness edzése van.

Gábor, az apa ma a szokásosnál is nyúzottabbnak t?nt. Betolta a kerekes széket, aztán leült a szoba sarkában és magába roskadt.

A kezelés – ?szintén szólva – eddig nem sok eredményt hozott és az áttörés lehet?sége sem csillant fel el?ttük, de azért lelkiismeretesen folytatta a korábban kidolgozott programot lépésr?l lépésre, bár magában nem sok eredményt remélt t?le.

Már vagy félórája tartott a foglalkozás, amikor felt?nt, hogy a gyerekkel nincs minden rendben. Furcsán feszengett a kerekes székben, tekergette magát és a kezével olyasfajta mozdulatokat tett, mintha hajtaná a kereket.

– Éhes vagy, drágám?! – kérdezte Judit, és el?vette az ilyen esetekre tartalékolt banánt a kocsi oldalzsebéb?l.

Emmivel az volt a legnagyobb gond, hogy nem beszélt, és a mozdulatai is teljesen koordinálatlanok voltak.

Így aztán még egy szakképzett feln?tt számára is nagy nehézséget okozott felmérni, vajon megfelel-e a gyerek igényeinek az, amit csinál. Az egyetlen, valamennyire használható útmutatást a szemei adták, a kislánynak hihetetlenül mély és okos tekintete volt.

A kis páciens épp csak nyammogott egy picit a banánon és szemrehányó tekintettel nézett rá.

– … i… ííí

– Nem értem, drágám! Szomjas vagy? – az oldalzseb teát is rejtett.

Azok a nagy, mélybarna szemek párásodni kezdtek.

– … i… ííííí – lassan a sírás hangjai is el?törtek a torkából.

Apuka ebben a pillanatban felkapta a fejét. Ahogy felmérte a helyzetet, odalépett és az ölébe vette Emmit.

– Elnézést, egy pillanat, máris jövünk.

Ahogy visszajöttek, a kis páciens szemei mintha mosolyogtak volna. Az apjára emelte a tekintetét – és nagy er?lködés árán kinyögött valamit, ami úgy hangzott:

– aaaööö… se …!

Aztán folytatódott a foglalkozás, Gábor ismét a gondolataiba merült és várta, hogy vége legyen.

Judit csak a vége felé pillantott rá – és mintha egy könnycseppet látott volna csillogni a szemében. Egy futó pillanat volt az egész, talán csak ásított, ki tudja.

Foglalkozás után a férfi, ahogy ölébe vette a gyereket, megcsókolta az arcát és a fülébe suttogta:

– Apa is nagyon szeret téged, kicsim! – ezúttal jól láthatóan csillogtak a szemében a könnyek.

Egyedül Judit állt olyan közel, hogy tanúja lehetett a jelenetnek. Zavartan elfordult, arrébb lépett és a játékokat kezdte igazgatni.

*  *  *

Azóta több, mit egy év telt el, Emmi ma már járni tanul. A járókeretet három hónapja cserélték le két mankóra.

Az intézet vezetése fontolgatja, hogy az Emminél olyan átüt? sikert hozó módszert oktató videón adják közre.

Egyedül Judit ellenzi a dolgot: a kell? tudományos megalapozottság hiányát emlegeti.