Az OSZMI kiállítása: Básti-Csákányi: Két név – négy színész címmel a Bajor Gizi Színészmúzeumban Básti Lajos (1911-1977) születésének 100. és Csákányi László (1921-1992) születésének 90. évfordulójára emlékezik az 1930-as évektől az 1990-es évekig idézve fel jelentős alakításaikat, felvillantva a második világháború előtti magánszínházak világát, a Nemzeti Színház négy évtizedét, és többek között a Fővárosi Operettszínház, a Vígszínház, a József Attila Színház vagy a Vidám Színpad előadásait. A Básti Lajos és Csákányi László pályáját idéző kiállításon leányaik, Básti Juli és Csákányi Eszter legfontosabb alakításait is bemutatják, a közös előadásokat helyezik a középpontba. A négy művész pályáját a fényképek mellett dokumentumokkal, interjú-részletekkel, személyes tárgyakkal, archív felvételekkel bemutató kiállítás 2012. március 18-ig látogatható.
Básti Lajos – 1934-ben
Básti Lajos – eredeti nevén Berger Lajos – szülővárosában, Keszthelyen a Premontrei Gimnáziumban szerette meg az irodalmat, Arany János gyönyörű nyelvezetét. Írók, költők gondolatainak tiszta, kifejező tolmácsolása jegyében teltek aztán élete elkövetkező évtizedei. Felesége, a pályatárs Zolnay Zsuzsa emlékezése szerint Bástit a kiváló színész, Mányai Lajos parancsolta fel Pestre, a következő szavakkal: „Te hülye, aki így mond verset, annak az akadémián a helye”. Ódry Árpád egyetlen Ady-vers meghallgatása után vette fel a Színiakadémiára. Diplomát 1935-ben szerzett, ezután Bárdos Artúr Belvárosi Színházában fiatal amorózó, bonviván szerepeket játszott. A harmincas évek filmjeiben is ilyen jellegű szerepeket kapott (Méltóságos kisasszony, 120-as tempó, Pillanatnyi pénzzavar, Azúrexpressz). 1937-ben szerződött a Vígszínházba, de a zsidótörvények miatt 1939-40-ben már alig kapott szerepet. 1941-ben még jutott számára lehetőség a Magyar és az Andrássy Színházban, de azután a háború végéig nem léphetett színpadra. Amikor épp nem volt munkaszolgálatos, könyvkiadással és írással foglalkozott, baloldali művészek irodalmi rendezvényein szerepelt. 1945-ben Várkonyi Zoltán Művész Színházába került, majd a Nemzeti Színház szerződtette, amelynek – az 1968-72-es vígszínházi kitérőt leszámítva – haláláig a tagja maradt.
Az ember tragédiája – Ádám, Éva és Lucifer
Básti Lajos, Lukács Margit, Major Tamás
Pályakezdését daliás szépsége, kellemesen zengő orgánuma határozta meg. Amorózó, bonviván, zsúrfiú volt a szerepköre. A hallgatás évei alatt színészete beérett. A háború után szerepről szerepre bontakozott ki elmélyült karakterformáló készsége, nagy formátumú drámai ereje. Megtanult bánni előnyös adottságaival. Nem kihasználta, hanem használta, ha kellett ellenpontozta azokat. Tizenhét évig játszott Az ember tragédiájában. A magyar színháztörténet legemlékezetesebb Ádám-ja, legadekvátabb Higgins-e volt. Ádám alakját több rendezésben, különböző értelmezésekben testesítette meg. Szerepformálásáról könyvet is írt, Mire gondolsz Ádám? címmel.
A Bánk bánban Bánk és Petur szerepében, Németh László A két Bolyai című drámájában Bolyai Farkas megformálásában nyújtott felejthetetlent alakítást, s ő volt az egyik legjobb Lear király a magyar színpadon. Egyik legemlékezetesebb alakítása volt – több százszor – a fonetikatanár Higgins professzor Shaw Pygmalionjában. Később ezt a szerepet az Operettszínház My fair Ladyjében is megformálta.
Básti igazi művésze volt a szép magyar beszédnek. A Színházművészeti Főiskolán beszédtechnikát tanított, 1953 és 1960 között színészek nemzedékei tanulták tőle a tiszta szövegmondást. Színpadon, filmen és a különböző tévéműfajokban egyaránt maradandót alkotott az emberi nagyság felmutatásában. Hősei nem emelkedettek voltak a szó patetikus értelmében, hanem előkelőek. Egyfajta nemességet, a viselkedés kultúráját, a magára adó ember önérzetét testesítette meg, eleganciája belső elegancia volt. A hozzá egykor közelállók úgy emlékeznek: mindig fegyelmezett volt, választékosan öltözött és beszélt.
Németh László: A két Bolyai
Básti Lajos, Kálmán György, Pápai Erzsi
A világháború utáni időszakban is sokat filmezett (Föltámadott a tenger, Merénylet, Nappali sötétség, Szemtől szembe, Utószezon, Kárpáthy Zoltán, A kőszívű ember fiai, Tanulmány a nőkről), a televízió is gyakran foglalkoztatta (Beszterce ostroma, Othello Gyulaházán, Volpone, Abigél).
Művészetét 1955-ben Kossuth-díjjal ismerték el. 1977. június 1-jén hunyt el. Lányát, Julit nem szánta a színi pályára, tudta nélkül jelentkezett a főiskolára. Azóta megküzdött a színészóriás apa nyomasztó súlyával, s egyik vezető – szintén Kossuth-díjas – színésznőnk.
Kitüntetései:
Érdemes művész 1954, Kossuth-díj 1955, Kiváló művész 1963. Arany Nimfa-díj – Monte Carló-i filmfesztivál 1965. – Az Iván Iljics halála című televíziós film címszerepének alakításáért.
Lear Király szerepében – Fotó: Koncz Zsuzsa
Főbb színházi szerepei:
BERÉNYI (Molnár Ferenc.: Delila),
NÁCI TISZT (Steinbeck: Lement a hold);
ALMAVIVA (Beaumarchais: Figaró házassága);
ÁDÁM, LUCIFER (Madách.: Az ember tragédiája);
ARMAND (ifj. Dumas: A kaméliás hölgy);
BÁNK BÁN (Katona Jószef: Bánk bán.);
FERDINÁND (Schiller: Ármány és szerelem);
HAMLET (Shakespeare: Hamlet),
HIGGINS (Shaw: Pygmalion);
SZEPI (Frisch: Biedermann és a gyújtogatók);
UNDERSHAFT (Shaw: Barbara őrnagy),
DANFORTH (Arthur Miller: A salemi boszorkányok),
BOLYAI FARKAS (Németh László.: A két Bolyai);
OEDIPUS KIRÁLY (Szophoklész: Oedipus király);
ÁGASS LÁSZLÓ (Dobozy Imre: Holnap folytatjuk),
BRUTUS (Shakespeare: Julius Caesar);
BALLA GÉZA (Darvas József: Részeg eső),
LEAR KIRÁLY (Shakespeare: Lear király),
THOMAS FINLAY (Tennessee Williams: Az ifjúság édes madara),
DR. MESZLÉNYI LÁSZLÓ (Salamon Pál: Magadra kiálts),
MENENIUS AGRIPPA (Shakespeare: Coriolanus),
HIGGINS (Loewe-Lerner: My Fair Lady);
GOGA FELICIÁN: Déry Tibor: Bécs),
SÁRKÁNY BÉLA PROFESSZOR (Német László.: Szörnyeteg);
HARMADIK TANÚ (Peter Weiss: Vizsgálat),
A MINISZTER (Thurzó Gábor: Az oroszlán torka),
A PROFESSZOR (Vészi Endre: Statisztika),
HARPAGON (Molière: A fösvény);
MAULER (Bertolt Brecht: A vágóhidak Szent Johannája),
EUSEBIUS (Sánta Ferenc: Az áruló),
DANTE (Dante: Isteni színjáték);
EDGAR (Strindberg: Haláltánc);
FÜLÖP SPANYOL KIRÁLY (Ferdinand Bruckner: Angliai Erzsébet),
PRÓNAY (Sükösd Mihály: A kivülálló),
GREGORY SOLOMON (Miller: Alku);
HALVARD SOLNESS (Ibsen: Solness építőmester),
PETKOV (Shaw: A hős és a csokoládékatona),
PERELLA (Illyés Gy.: Tiszták);
SAM NASH (Neil Simon: Hotel Plaza),
HICKMAN (O’Neill: Eljő a jeges);
ZSELLYEI BALOGH ÁDÁM (Móricz Zsigmond: Úri muri),
DÁVID FERENC (Páskándi Géza.: Vendégség);
VIII. KELEMEN PÁPA (Maróti Lajos: Az utolsó utáni éjszaka),
LJAPKIN-TYAPKIN JÁRÁSBÁRÓ (Gogol: A revizor),
JEGOR BULICSOV (Gorkij: Jegor Bulicsov),
DESIDERIUS APÁT (Németh László: VII. Gergely),
PETUR BÁN (Katona József: Bánk bán),
EDGAR (Dürrenmatt: Play Strindberg);
AZ ÚR HANGJA (Madách: Az ember tragédiája),
Könyvei:
Sziréna (1942)
Mire gondolsz, Ádám? (1962)
Színészportré: Básti Lajos
Básti Lajos külső szemmel:
1960. november 1. délután fél öt körül elfoglalom első öltözőszekrényemet, első munkahelyem a Nemzeti Színház, jobb oldali-díszítőtárának öltözőjében. Rövid kölcsönös bemutatkozások után máris megyünk föl az első emeleten lévő színpadra. „Ma este a Szentivánéji álom megy, te csak mindig a Jónisz Laci(bácsi) mellett legyél!” – mondja az előmunkásom. A hatalmas forgószínpad közepére egy óriási fát tervezett egy Oláh Gusztáv nevű bácsi, akinek a felmenőit a díszítő-szaktársak gyakran emlegették, mert… hogyan is fogalmazzak? … szóval sok díszletelem nagyon nehéz volt, mert több színész is föl mászik rá. Másfél óra alatt „beállt a díszlet”, kicsit körbevezet „Jóniszlaci”, a süllyesztőtől a zsinórpadlás-ig. Otthonosan érzem már magam, fütyörészve ballagok tovább a nézőtér irányába, amikor egy sztentori hang figyelmeztet: „a színház nem kocsma, Thália templomában nem fütyülünk!!!” Igen így három felkiáltó jellel mondta. Ijedtemben azonnal az öltözőbe osontam és várakoztam egészen addig, amíg jóniszlaci nem szólított, kérdezte, hogy tudom e jó hangosan szívni a fogamat, mert erre a tudományomra nagy szükség lenne. Amikor „ellenőrizte”, közölte: jelenésünk van.
A mi jelenésünk abban állt, hogy a színpad szélén, a forgással ellentétes irányban egy bokrot kellett vinni különböző sebességgel. (Ennek az volt az értelme, hogy így a néző úgy látta, hogy forog az egész erdő.) Időnként azonban megálltunk hosszabb időre, így jutott idő a bámészkodásra, a számomra szokatlan, csodálatos kulisszák mögötti világban. A következő jelenetre készülődtek a gyönyörű, jelmezbe öltözött szereplők. Odasúgta Jóniszlaci, hogy „amikor újra elindulunk és a mellé a hatalmas, királyi jelmezben állóhoz érünk, akkor jó hangosan szívjam a fogam, mert ez végszó annak a színésznek. Én legjobb tudásom szerint teljesítettem az „instrukció”-t, még a karzaton, de talán a Népszínház utcában is lehetett hallani. Az a nagydarab ember furcsákat kezdett kiabálni, amit nem értettem, mert a zene elnyomta a szöveget, és a bokrot is gyorsan kellett vinni.
Amikor a függöny összement és a szünetben átdíszítettünk, Az a színész még mindig balhézott a színpadmesterrel valami miatt. Kérdeztem is Jóniszlacit ki az, és miért morog. ő a Básti Lajos! Emlékeztem a nevére, meg az emeletnyi nagyságú képére, mert a Reáltanoda utcában naponta mentem el a mozi-plakátokat festő műterem előtt. Ott láttam az arcát valami sín és vonat között. A filmet is láttam, amelyben ő Matuska Szilvesztert alakította, aki fölrobbantotta a biatorbágyi viaduktot.
Két nap múlva a Budai Nagy Antal volt műsoron, akkor tudtam meg, hogy Kós Károly nemcsak építész, hanem drámaszerző is. Abban az előadásban is „jelenésünk” volt jóniszlacival. Egy hatalmas trónus mögött álltunk úgy, hogy a néző minket ne lásson, és gyors-változásban kellett kivinnünk. ”Amikor a Básti föllép a trónusra, szívd a fogad, mert az végszó a jelenet végére”- mondja az én fölöttesem. Én a már bevált módon büszkén teszem a dolgom, kezdődik a gyorsváltozás, Básti üvölt: Ki volt az??? Én mit sem sejtve cipelem a trónust, amelyet a jóniszlaci eldobott – a kezem majd kiszakadt – és nézem hová rohan mentorom, akit Básti üldöz. Gyorsváltozásban nem volt idő már, mert kezdődött a következő jelenet, amelyben az üldöző is szerepelt, így az előadás végén kellett raportra menni az öltözőjébe.
Nem szaporítom a szót: Básti – egyebek mellett – gyűlölte, ha valaki szívta a fogát, ezt tudták a régi díszítők, és ha új ember jött mindig „megszívatták a fogát”, hogy őt bosszantsák. Ezután a „szivatás” – a szív szót hosszan, ragozott formáját mindig röviden akarta hallani – utáni napon, a hirdetőtáblán megjelent egy hirdetmény, amely tudatta:
„Básti Lajos elvtársnak!
Helyben
FEGYELMI HATÁROZAT
Básti Lajos színművészt alacsonyabb munka-beosztásba sorolom, oly módon, hogy fizetését hat hónap időtartamra 50%-al csökkentem.
INDOKLÁS:
Básti Lajos folyó év október 28-án az Ember tragédiája előadás szünetében inzultálta X.Y. nyugdíjas perolin kezelőt*, akit csak Zsolt István főügyelő gyors közbeavatkozása mentett meg a tettlegességtől.
Nevezettet figyelmeztetem a szocialista együttélés szabályainak fokozott betartására, és a munkatársak nagyobb megbecsülésére. Miután a fenti eset már többször előfordult és a főtővel is több alkalommal nem megengedhető hangot használt, ezért a fenti határozatot hoztam.
Amennyiben a hat hónap alatt ismételt fegyelmezetlenséget tanúsít a színház dolgozóival szemben, akkor a Fegyelmi Bizottság javaslatára a munkaszerződését felbontom.
Major Tamás
igazgató
Budapest, 1960. november 4.”
*perolin kezelő: az a személy, aki előadás előtt és a szünetekben egy permetező eszközzel (illatosított vízzel) a port megszünteti a színpadon (Kadelka László)
(Szerző: Kadelka László, Forrás: terasz.hu )
Morfium
Bajok voltak odahaza. Sok doktor járt anyámhoz, egy sem tudott semmit. Garmadában állott a kis asztalon a sok orvosságos üveg, kenőcs, meg por. A végén anyámat fölvitték Pestre. Operálni. Valami bélbetegség volt. Nem mondott nekem semmi többet. Ketten ültünk apámmal ebédnél, vacsoránál. Szótlanul ettünk. Utána ő olvasott, én tanultam a leckét. Csend volt. Minden nap írtunk anyámnak. Én csak pár sort a végére és minden nap kaptunk is levelet. Aztán megjött szegény, nagyon gyengén, nagyon sárgán, de pár hét múlva újra elvitték, újra operálták.
Mikor ebből a betegségéből hazaért, elkezdődött az igazi haddelhadd. Éjszakánként futkostunk apámmal, hol vizespohárral, hol borogatással – ilyenkor nekem mindig el kellett fordulnom –, hol doktorért, injekcióért. Ahogy lábra állt, még rosszabb lett. Kibírhatatlan volt az állandó veszekedés, a hajtépés, a sikoltozás. Apám szótlan volt és sápadt. Egyik nap mondta, hogy utazik Pestre, elintézni valami üzleti dolgát. Esti vonattal ment. Éppen lecsavartam a szobámban a villanyt, amikor benyitott.
– Szervusz, fiam, isten áldjon… mondta a sötétben.
– Kezit csókolom.
Elment, nem jött oda hozzám, nem csókolt meg. Azt is hihette, hogy már félálomban vagyok, de különben sem szoktunk érzelegni, búcsúzkodni. Lassan behúzta az ajtót és elment.
Sose láttam többet. *
Eltőnt…
Csúnya idő következett ránk. Anyám összeroppant, én iskolába jártam. Karikás szemekkel, holt fáradtan a virrasztott éjszakáktól és halálosan szégyenkezve. Mindenki utánam bámult az utcán. Rettenetes botrány volt ez a kis városban, mert hogy valaki meghal, vagy öngyilkos lesz, vagy megölik, hát istenem – hagyján. De így eltűnni szőrin-szálán, hiába minden újsághirdetés, rádió-körözés, sikoltozás, minden, minden … Erről hetekig sustorgott a város.
Anyám minden éjszaka idegrohamokban fetrengett. Hol magánkívül ütött, vert, pofozott engem, hol sírva csókolgatott, hogy nem bírhatom én ezt ő mellette, tönkre tett bennünket a piszok apám, és hogy ő meghal, öngyilkos lesz, mert nem tud élni nélküle. Imádja. És itt hagyott az a piszok.
Így mentem be minden reggel az iskolába.
Pár hónap múlva megint operálni vitték szegényt, és levelet kaptam a professzortól, hogy rákja van, de talán ezzel az utolsó műtéttel meg lehet menteni.
Megtudtam, én vagyok az oka mindennek, mert nehezen jöttem a világra, fogósszülés voltam és felsértette a szerszám anyámat. Tizennyolc esztendeig tartott, amíg a doktorok rájöttek, hogy ez rák…
Bélfalról indult és ment, rombolt a belek útján, gyomron, májon keresztül tüdőig, a nagy erekig… nem tudták, hogy ezért volt minden, veszekedés és verés, pofozás és hisztéria, ezért züllött, ezért pusztult minden körülöttünk, magunk is.
Romlott nagyon a dolog. Esténként jött a doktor, és szúrta belé a morfiumot. Olyan adagokat kapott már, hogy négy embernek is halálos lett volna. Napközben feküdt, vagy ült, riadozott, szaladtam az ágyához. Kínba torzult az arca és magánkívül pofozott, tépte a hajamat.
– Te piszok, élsz és egészséges vagy, nem fáj semmid, kurizálsz egész nap, törődsz is a beteg anyáddal, te lelketlen dög, te…
Ott kellett ülnöm az ágya szélén mozdulatlanul, órákig. Ha moccantam, felriadt, és újra ütött. Aztán szitkozódva az ágyamba zavart és reggel sírva csókolgatott, hogy bocsássak meg, beleőrül a fájdalmakba és öngyilkos lesz, mert a jós azt mondta neki Pesten, hogy Apám is a Dunába ugrott, most is ott ringatózik a teste sárgán, felfúvódva valamilyen nádasban. Látja ő, jól látja. Beleőrül ebbe, ő is vízbe akar fulladni. (…)
(…)Egyik nap jöttem haza az iskolából és levelet találtam az asztalon. Fiamnak, ez volt a borítékon. Feltéptem és remegtek a hegyes, kusza, zavaros sorok az ujjaim között:
”Drága egyetlen Fiam! Nyugodj meg. Te láttad kínjaimat és nem ment tovább. Arra kérlek, hogy légy jó és becsületes és majd imádkozom érted, hogy a Jóisten óvjon meg minden rossztó. Vigasztalódj, mert fogalmad sincs, milyen jó már nekem, hiszen sokat, olyan sokat szenvedtem. Csókol milliószor drága egyetlen fiacskám.
Anyád.”
Rohantam a Fő-térre. Ott álltak a bérautók. Beugrottam az első sofőr mellé és mondtam, hogy hajtson ahogy tud Hévízre. Bámult mint a birka, mi sürgős nekem januárban a szomszédos fürdőtelepen, hiszen üres ott minden. De éreztem, hogy száguldanom kell utána és víz mellett kell találjam, a Balaton meg befagyott már novemberben. Hajszoltam a sofőrt, vágjuk át a kanyarokat, már közel voltunk a tóhoz. Füstölgött a meleg gőze. Az utolsó fordulóban imbolygó alak jött felénk. ő volt az. A sofőr fékezett. Kiugrottunk a kocsiból, meglátott és a karomba zuhant. Ájultan fektettük az ülésre. Lucskosan, iszaposan gőzölgött a ruhája. Vizes, iszapos, ráncos volt az arca. Indultunk vissza. Bugyoláltam a kabátomba, meg pokrócba, amit találtam. Felnyitotta a szemét, rázta a hideg és vacogott a foga. Tördelte a szavakat:
– Kisfiam… nem bírtam… beúsztam a közepére… akartam… lemerültem… kétszer… háromszor… nem bírtam… téged láttalak… kisfiam… kisfiam…
Szorítottam magamhoz, folyt a könnye és barázdát vágott az arcán, az iszapon.
Így múlt el megint pár hónap.
Kívántam, hogy az anyám haljon meg. Halálfáradt, bomlott voltam magam is. Nem bírtam már az éjszakázást, a verést, a karmolást, a piszkálást. Lázas agyamban szörnyű képek kavarogtak: megmérgezem anyámat… megölöm… nem bírom tovább, nem bírom… Miért ilyen gazemberek a doktorok? Hagyják itt feküdni sárgán, őrülten, püffedt lábakkal, püffedt hassal, ebben a rettenetes szagban… Hagyják, hogy harapdálja a kezemet, hogy méregért sikoltozzon, azt kérje tőlem órákig, bomlott aggyal ismételve a szavakat… Miért nem adnak neki?!… Legyengültem. A második emeleten volt a tanterem, kínosan másztam fölfelé a lépcsőkön. Nem bírtam egyfolytában. Két hónap múlva érettségiznem kell… Mi lesz, hogy lesző… Uramisten… (…)
(…) Pár héttel később ballagott a vén diák, megvolt az érettségi, mentünk körbe az iskola udvarán és énekeltük a Gaudeamus igitur-t. Kisereglettünk az Alma Mater kapuján. Szaladtam a szanatóriumba, mert anyám napok óta nagyon rosszul volt. Lábujjhegyen szabadott csak járni az ágya körül, mert a legkisebb rezzenésre összerázkódott. Beszélni már nem igen beszélt. Olykor halkan szűrte a szót, hogy azt hiszi, neki rákja van…
Mennyire szeretne még élni, hiszen ő még csak negyvenegy éves. Én persze ilyenkor mindig tagadtam a bajt és bizonygattam, hogy az orvos nem hülye, meg a pestiek is mondták, hogy ez csak kellemetlen makacs májinfekció, azért olyan sárga arca keze, mindene.
Szóval siettem az úton új fekete zakómban, csíkos nadrágomban, szorított a keménygallér. Szaladtam föl a lépcsőn, kérdeztem hogy van az anyám mondták, hogy meghalt, egy órával ezelőtt.
Az ápolónő bejött velem a szobába. Álltam az ágy előtt mozdulatlanul. Szomorkás, nyugodt mosoly volt az anyám arcán, barázdálatlan volt a homloka, sűrű-pillás a lehunyt szeme. Néztem. Nagyon néztem.
Halott… Halál… Meghalni… Meghalt az anyám (…)
(Básti Lajos: Sziréna, Felelős kiadó: Básti Lajos, 1942.)
Forrás:
szinhaz.hu
magyarszinhaz.hu
terasz.hu
Fotók:
MTI
magyarszinhaz.hu
Országos Színháztörténeti Múzeum – és Intézet
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:38 :: H.Pulai Éva
