Marthi Anna : Orákulum

 

Magányos éjszakák lepleit

félrevonva, holt városok

tépelődő magány kövein

futok vagy lődörgök,

nem találkozom

szárnyas kételyem

gyertyalángos

hitével.

 

Szobrok nehéz

ravatalánál ép eszemet

kérdőre vonom,

merre találok kiúthoz méltó

helyet, hogy magamban

felejthessem magam.

 

Lerogyok ártatlanul,

s bűneimtől sújtva.

Betakaróznék

emberi tévútba,

de lángot vet

szemem.

 

Repkényes elmém hovatovábbját

kutak mély sötétjébe zártam.

Nincs az a Hold

ki tegnap reményt bomolt,

ma faágaktól karcos

arcával mutatná –

szelíd barát.

 

Egyedül vagyok,

és a Hold elbújik

fázósan a rengetegben;

ha megtalálnám is

karomat nyújtva,

 

hited lépcsőjének

nyílegyenes útja,

nyárfáid tükre,

baglyok éhe,

 

rám vár.

 

A Hold követ

láthatatlan ruhájának fénye –

ösvényt tár elém.

Legutóbbi módosítás: 2011.08.21. @ 08:00 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1339 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak