Marthi Anna : Hóban

 

Hóban nyomok,

már hólepte paplan,

buckás, de láb

helyett galambszürke

estét vakít a fehér.

Hűlt csizmatalp

szendereg alatta, ha

hétmérföldes volt is,

ma nem ugrik át

országhatárokat, az

időn nem rövidít,

éveket nem fal fel,

csak emberi álmokat

alszik, dunyha alatt,

hűlt harmóniában.

 

Megtépázott kertek

most csendbe folyt

bánatba oltják hitük:

új tavasz virágot

hoz, s míg alszanak

fehér tócsa-páncél

alatt, vizek fohásza

ring, imában szalad

a fodrot ejtő idő.

 

Lepkevékony prém

csillámlik, zúzmarák

hajtanak ki, csipkeszélű

ágakká öltöztet a tél.

Fekete önzést temet

kínkeserves gyötrelem.

 

Minden fehér, jeges.

a jégvirágok kelyhéből

gyanútlanul kikel

a márvány képzelet.

Égkő az ég, s a föld

barna rögökön, kemény

magányt érlel, játszik

mégis holt-testű

remény a fénnyel.

Legutóbbi módosítás: 2011.08.28. @ 15:42 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1359 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak