George Tumpeck : Ne játssz a tűzzel

Nyomtatás

George a született oroszlánvadász – akinek már hároméves korában volt oroszlánvadász kalapja -, hajnali lesre indul. Puska helyett fényképezőgépet és a kutyáját viszi magával.

     — Gyerünk a vízeséshez — mormogja magában —, ilyenkor még a Tamil Tigris is alszik.

     A kutya helyeslően bólint, és boldog farkcsóválással jelzi, hogy neki ugyan mindegy, hogy hova, de uzsgyi, mert bepisil.

    Reggel négy óra. Csak a bennszülöttek egy-egy díszpéldánya gördeszkázik az úton részegen és gyógyfüvektől lebegve. Körbeugrálják George autóját, mindenáron verekedni akarnak. George — aki egyébként egy kétméteres gorilla, ez ülve nem nagyon látszik —, lassan kiszáll a kocsiból, integet a menekülő bennszülötteknek, a kutya is boldogan pisil.

    A vízeséshez érve előszedi az állványt, optikát cserél és mélyen szemébe néz a japán turistáknak, akik megelőzték. Hiába na, kedveli a magányt. Egy húszperces előkészület után már csak ketten vannak a parton. George a bátor oroszlánvadász, és a rettenthetetlen Maci, aki másodállásban kiskutya. George valami megrázót, dramatikusat akart megörökíteni… Öklét az ég felé emelve villámlást követel. Ezt valószínű nem teszi többet, mert abban a pillanatban csapott le, körülbelül húsz méterre tőlük. A levegő remegett, a kutya is. Elvakulva félsüketen keresték egymást, és George-nak be kellett látnia, hogy a Jóistennek jobb vakuja van. Az ég egyszerűen leszakadt, a vízesést megszégyenítve áztatta el a fényképezőgépet, a kiskutyát és a még mindig félvak és félsüket oroszlánvadászt. A kocsiba érve, lázas tisztogatás, pakolás következik. Pár perc és a gép újra száraz, George jóleső érzéssel gyújt rá egy békebeli, száraz cigire és Maci is boldogan rázza ki a vizet a bundájából. Újra géppucolás, kisebb szentségeléssel.

     A villámok szorgalmasan cikáznak az autó körül, és George megfogadja, hogy hazaérve elolvassa a bibliában az apró betűs részeket is, hátha ott van a kutya elásva.

     Kivilágosodott, és már nem volt ott az a drámai fényhatás, amit elvileg meg akart örökíteni, az eső is elállt. A botanikus kertben lévő, körülbelül három méter átmérőjű kis tóban rengeteg béka szokott lenni, így irány békát fotózni. Ott Maci is nyugodtan randalírozhat, mert arra a madár is ritkán jár, igaz, hogy akkor sasnak álcázva vadászik a nyulakra és a kóbor kiskutyákra. Szóval, kutya szaladgál, George settenkedik fényképezőgéppel a kezében. Néha megáll, fülel, és a kuruttyolásból próbálja meghatározni a békák helyét… A hajnali gyér világításban, borús időben, zöld békalencsétől hemzsegő tócsában zöld békát keresni, nem is olyan egyszerű dolog. Na kérem, ekkor jön a kutya. Szimatol, izgatottan csóválja a farkát és szemez egy jó kövér brekkenccsel, aki éppen szerenádot ad a gólyának. George beállítja a gépet… majd eldobja. Ez nem szerves része a fotózásnak, de Maci a másodállású kiskutya, a békára vetette magát és elmerült. Pár másodperc múlva prüszkölve felbukkan, fején hínár és békalencse, veszettül igyekszik kimászni, George elkapja a nyakörvénél és kihajítja a partra.

     Békák röhögnek, kutya rázza magát, oroszlánvadász fényképezőgépet takarít. Hazafelé menet még vesz egy kávét a nejének engesztelésül, mert már akkor tudja, hogy hazaérve a vizes békavadász boldogan fog ráugrani az alvó asszony mezítelen hasára. Nem csalódott.