kisslaki : Vadházasság

Beleznai átszólt, és bocsánatot kért. Szó sincs lepráról. *

 

 

Remek hangulat uralkodott az öreg teherautón, amit a rámenős Lajcsi vezetett. Az oldalfalból néhány deszka már rég elveszett, de legalább világos volt a raktéren. A süldőkocák annyira élvezték az utazást, hogy jókedvükben alig bírtak magukkal. Viháncoltak, dülöngéltek, időnként egymásra is estek, mert Lajcsi aztán tökösen vette a kanyarokat! Ilyenkor visítottak, de félelmüket meghazudtolta a tömperózsás orruk, mert az csak úgy remegett az örömtől, ahogy nyelték az átsüvítő zalai szelet. Igazi felüdülés a hizlaldai ájer után. Néha elcsöndesedtek, s csak bámulták az elfutó fákat, akik nem is tudják, hogy ők mostan útban vannak a mennyország felé; — oda, ahová csak a disznók mehetnek. Itt hagyják végre ezt a földi siralomhizlaldát. Nem hiába hallgatták esténként Lidi nénit, az öreg anyakocát, aki már akkor a Sipeg családnál lakott, amikor azoknak még nem volt sertéstelepük. A növendékek tudták a néne meséiből, hogy a túlvilág felé menet, majd még beugranak a vágóhídra, ahol pecsétet kapnak a bőrükre, amivel átléphetnek az öröklétbe. Ott lesz aztán az igazi, disznóhoz méltó élet! — ecsetelte nekik gyakorta Lidi néni. Ő nem jön még, mert lány korában itt mutatták be Karcsinak, aki kétpercnyi — de örökkévalóságnak tűnő — udvarlás után, tejre hozta. Majd négy hónapig volt áldott állapotban, s nem kettőig, mint manapság a tudomány világában. Ő még maga nevelhette a malacait a tisztességre. Más volt, mint manapság, mikor a csitrik szűzen ellenek, és azt sem tudják, hogy hogyan estek meg ezerszám? De ezt a csitrik már nem értették.

Alattuk a motor egyhangú zúgására legtöbben elbóbiskoltak. Egyszer ugyan felriadtak, mert a kocsi olyan hirtelen fékezett, hogy egymásra gurultak. Lajcsi kiugrott a vezetőfülkéből, és felszabadult sóhajjal könnyített magán az első keréknél. Közben egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy állatot látna az erdő felé szaladni. Megrázta a fejét, mire eltűnt a káprázat. Ez az örökös, rohadt stressz — gondolta, s bosszúsan visszamászott a volán mögé. Néha megsajdult a szíve erre jártában, mert itt dolgozott vadőrként a nemzeti parkban. Mint erdővédők, többek közt, nekik kellet kilőni a beteg és az öreg állatokat is. Szegények nem tudják maguk kérni, hogy méltón meghalhassanak, mint ahogy az emberek tehetnék. Végezték a dolgukat, hiszen az élővilág szeretete vonzotta őket az erdőbe. Lajcsinak gyerekkori vágya teljesült, mikor közéjük került. De kellett apjának a segítség. Vállat vont s elindította a kocsit. Közben a süldők aggódtak, hogy ilyen tempóban sose jutnak a mennyországba. Azért délre mégis beérkeztek a vágóhídra a pecsétért. Egy kis bürokratikus ide-oda után, túlestek a formaságokon. Minden úgy lett, ahogy az áldott Lidi néni mondta. Nem sokra rá, bizonyára, már kedvükre makkoztak a mennyei tölgyesben, vagy éppen boldogan heverésztek fülig a posványban.

Csak Lajcsi nem érezte jól magát. Már estébe járt, mikor holtsápadtan visszaült az autóba. Mire kiért a nagyútra, már nem káromkodott. Megpróbálta összeszedni a gondolatait, hogy mi is történt, mert félt, hogy különben meghibban. Az elején igaz sokat várakoztatták, de nem gyanakodott semmire. Mikor végre az elszámolásért az irodába került, először csak röhögött, mikor Beleznai, a tisztiorvos közölte vele, hogy az egész szállítmányt előírás szerint megsemmisítették, mert a gyorsteszt, kimutatta az állatokban a madárlepra vírust. Hogy egy disznó hiányzott a létszámból, annak már nem volt jelentősége, és annak sem, hogy azért nem volt súlyhiány, mert a süldők reggelire még bevágtak egy rakás uborkát. Lajcsi rögtön tudta, hogy ez a sertéstelepük végét jelenti.

— Disznókon madárlepra? Sose hallottam még ilyet.

— Még én sem, de ez a szabály — felelte a hivatalnok. 

— Örüljön, hogy méltányos árat számolnak fel a likvidálásért – tette hozzá vigasztalóan.  

Mikor otthon beköszönt az apja irodájába, bútorok helyett csak aprófát talált, és egy műanyagszéket, amin az öreg Sipeg ücsörgött. A balta már nem volt a kezében. – Itt már nincs mit újságolnom, gondolta Lajcsi, de az apja nem is hagyta.  

— Többet tudok, min te — bólogatott komoran, de már nem zihált a fizikai munkától.  

— Beleznai átszólt és bocsánatot kért. Szó sincs lepráról. Csak Joli néni szappan nélkül mosta el a lombikokat. De a kínai uborkában, amit a keresztapád hozott a disznóknak, „MUTAN” baktériumot találtak. 

     Csak azért, mert a kínai kertészetben mongol biótrágyát használtak, amit Ulan Bátorban készítettek, elhullott tevékből. Azokról meg kiderült, hogy doppingolták őket a Góbi sivatagi futtatásra. Na, abban volt a baktérium, ami sokak életébe került. Beleznai szerint, ez még csak gyanú. Szakmai körökben gyanakodnak még a Grizlimedvékre, egyesek pedig a rovarzabáló harmatfűre. De nekünk egyre megy – köpött ki az öreg.

            — Még azt a hiányzó süldőt nem értem — töprengett az öreg.

Lajcsi megvonta a vállát. — Mégse képzelődött, mikor ott ácsorgott a keréknél. Akkor lóghatott meg az a piszok – gondolta, de minek szóljon? 

Már pár hónapja, hogy Lajcsi újra a nemzeti parkban dolgozott. Pál bácsi boldog volt, hiszen ő tanította be hajdanán a kezdő gyereket. Tudták, hogy apja tönkrement. Az öreg Sipeg azóta búskomor lett; legalább annyira szerette a hizlaldáját, mint fia az erdőt. Egyik este váratlanul az erdei terepjáró állt be az udvarukba, Pál bácsival. Mögötte egy kocát lökdöstek ki Lajcsi társai. A nyolc csíkos malacot egyenként emelték le a földre. Sipeg csak csodálkozva nézte a vén erdőőrt.

— A beteg vadkant, akivel összeállt a disznód, ki kellett lőni, mert már nem tudott járni. Ez az a hájtömeg, aki süldőként lógott meg Lajcsitól. Jó, hogy a fülében ott volt a cégjelzés; az erdész rögtön elismerte, hogy a tied. Persze a malacok is.

A vén tenyésztő nem tudta, hogy örömében kit is öleljen át először.

Lajcsi csak párás szemmel nézte a szökevényt, aki özvegyen, lelkileg, de inkább testileg gyarapodva visszatért. Jó ősanya lesz apja majdani mangalica tenyészetének.

A malacokat nem érdekelte ez az egész hacacáré. Egy kupacba bújtak az orgonabokor alá, és onnan nézték az alvó komondort.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - kisslaki
Szerző kisslaki 249 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de