Vadházasság

Beleznai átszólt, és bocsánatot kért. Szó sincs lepráról. *

 

 

Remek hangulat uralkodott az öreg teherautón, amit a rámenős Lajcsi vezetett. Az oldalfalból néhány deszka már rég elveszett, de legalább világos volt a raktéren. A süldőkocák annyira élvezték az utazást, hogy jókedvükben alig bírtak magukkal. Viháncoltak, dülöngéltek, időnként egymásra is estek, mert Lajcsi aztán tökösen vette a kanyarokat! Ilyenkor visítottak, de félelmüket meghazudtolta a tömperózsás orruk, mert az csak úgy remegett az örömtől, ahogy nyelték az átsüvítő zalai szelet. Igazi felüdülés a hizlaldai ájer után. Néha elcsöndesedtek, s csak bámulták az elfutó fákat, akik nem is tudják, hogy ők mostan útban vannak a mennyország felé; — oda, ahová csak a disznók mehetnek. Itt hagyják végre ezt a földi siralomhizlaldát. Nem hiába hallgatták esténként Lidi nénit, az öreg anyakocát, aki már akkor a Sipeg családnál lakott, amikor azoknak még nem volt sertéstelepük. A növendékek tudták a néne meséiből, hogy a túlvilág felé menet, majd még beugranak a vágóhídra, ahol pecsétet kapnak a bőrükre, amivel átléphetnek az öröklétbe. Ott lesz aztán az igazi, disznóhoz méltó élet! — ecsetelte nekik gyakorta Lidi néni. Ő nem jön még, mert lány korában itt mutatták be Karcsinak, aki kétpercnyi — de örökkévalóságnak tűnő — udvarlás után, tejre hozta. Majd négy hónapig volt áldott állapotban, s nem kettőig, mint manapság a tudomány világában. Ő még maga nevelhette a malacait a tisztességre. Más volt, mint manapság, mikor a csitrik szűzen ellenek, és azt sem tudják, hogy hogyan estek meg ezerszám? De ezt a csitrik már nem értették.

Alattuk a motor egyhangú zúgására legtöbben elbóbiskoltak. Egyszer ugyan felriadtak, mert a kocsi olyan hirtelen fékezett, hogy egymásra gurultak. Lajcsi kiugrott a vezetőfülkéből, és felszabadult sóhajjal könnyített magán az első keréknél. Közben egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy állatot látna az erdő felé szaladni. Megrázta a fejét, mire eltűnt a káprázat. Ez az örökös, rohadt stressz — gondolta, s bosszúsan visszamászott a volán mögé. Néha megsajdult a szíve erre jártában, mert itt dolgozott vadőrként a nemzeti parkban. Mint erdővédők, többek közt, nekik kellet kilőni a beteg és az öreg állatokat is. Szegények nem tudják maguk kérni, hogy méltón meghalhassanak, mint ahogy az emberek tehetnék. Végezték a dolgukat, hiszen az élővilág szeretete vonzotta őket az erdőbe. Lajcsinak gyerekkori vágya teljesült, mikor közéjük került. De kellett apjának a segítség. Vállat vont s elindította a kocsit. Közben a süldők aggódtak, hogy ilyen tempóban sose jutnak a mennyországba. Azért délre mégis beérkeztek a vágóhídra a pecsétért. Egy kis bürokratikus ide-oda után, túlestek a formaságokon. Minden úgy lett, ahogy az áldott Lidi néni mondta. Nem sokra rá, bizonyára, már kedvükre makkoztak a mennyei tölgyesben, vagy éppen boldogan heverésztek fülig a posványban.

Csak Lajcsi nem érezte jól magát. Már estébe járt, mikor holtsápadtan visszaült az autóba. Mire kiért a nagyútra, már nem káromkodott. Megpróbálta összeszedni a gondolatait, hogy mi is történt, mert félt, hogy különben meghibban. Az elején igaz sokat várakoztatták, de nem gyanakodott semmire. Mikor végre az elszámolásért az irodába került, először csak röhögött, mikor Beleznai, a tisztiorvos közölte vele, hogy az egész szállítmányt előírás szerint megsemmisítették, mert a gyorsteszt, kimutatta az állatokban a madárlepra vírust. Hogy egy disznó hiányzott a létszámból, annak már nem volt jelentősége, és annak sem, hogy azért nem volt súlyhiány, mert a süldők reggelire még bevágtak egy rakás uborkát. Lajcsi rögtön tudta, hogy ez a sertéstelepük végét jelenti.

— Disznókon madárlepra? Sose hallottam még ilyet.

— Még én sem, de ez a szabály — felelte a hivatalnok. 

— Örüljön, hogy méltányos árat számolnak fel a likvidálásért – tette hozzá vigasztalóan.  

Mikor otthon beköszönt az apja irodájába, bútorok helyett csak aprófát talált, és egy műanyagszéket, amin az öreg Sipeg ücsörgött. A balta már nem volt a kezében. – Itt már nincs mit újságolnom, gondolta Lajcsi, de az apja nem is hagyta.  

— Többet tudok, min te — bólogatott komoran, de már nem zihált a fizikai munkától.  

— Beleznai átszólt és bocsánatot kért. Szó sincs lepráról. Csak Joli néni szappan nélkül mosta el a lombikokat. De a kínai uborkában, amit a keresztapád hozott a disznóknak, „MUTAN” baktériumot találtak. 

     Csak azért, mert a kínai kertészetben mongol biótrágyát használtak, amit Ulan Bátorban készítettek, elhullott tevékből. Azokról meg kiderült, hogy doppingolták őket a Góbi sivatagi futtatásra. Na, abban volt a baktérium, ami sokak életébe került. Beleznai szerint, ez még csak gyanú. Szakmai körökben gyanakodnak még a Grizlimedvékre, egyesek pedig a rovarzabáló harmatfűre. De nekünk egyre megy – köpött ki az öreg.

            — Még azt a hiányzó süldőt nem értem — töprengett az öreg.

Lajcsi megvonta a vállát. — Mégse képzelődött, mikor ott ácsorgott a keréknél. Akkor lóghatott meg az a piszok – gondolta, de minek szóljon? 

Már pár hónapja, hogy Lajcsi újra a nemzeti parkban dolgozott. Pál bácsi boldog volt, hiszen ő tanította be hajdanán a kezdő gyereket. Tudták, hogy apja tönkrement. Az öreg Sipeg azóta búskomor lett; legalább annyira szerette a hizlaldáját, mint fia az erdőt. Egyik este váratlanul az erdei terepjáró állt be az udvarukba, Pál bácsival. Mögötte egy kocát lökdöstek ki Lajcsi társai. A nyolc csíkos malacot egyenként emelték le a földre. Sipeg csak csodálkozva nézte a vén erdőőrt.

— A beteg vadkant, akivel összeállt a disznód, ki kellett lőni, mert már nem tudott járni. Ez az a hájtömeg, aki süldőként lógott meg Lajcsitól. Jó, hogy a fülében ott volt a cégjelzés; az erdész rögtön elismerte, hogy a tied. Persze a malacok is.

A vén tenyésztő nem tudta, hogy örömében kit is öleljen át először.

Lajcsi csak párás szemmel nézte a szökevényt, aki özvegyen, lelkileg, de inkább testileg gyarapodva visszatért. Jó ősanya lesz apja majdani mangalica tenyészetének.

A malacokat nem érdekelte ez az egész hacacáré. Egy kupacba bújtak az orgonabokor alá, és onnan nézték az alvó komondort.

 

 

 

21látogató,2mai

Szerző kisslaki 251 írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de

16 Komment

  1. 1# Persze, hogy írok róluk Avi! Legközelebb az a fejezet jön, amikor a vadmalacok közül ötöt sorozásra visznek.
    2# Tényleg Ilon, a Pingvinek is gyanúsítottak közt vannak, csak elfelejtettem megírni. Köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmemet.
    3# Köszönöm Aranka az alapos olvasást.
    4# Tudod Kedves Éva én is gyakran ebédelek szárnyast, sőt bécsi szeletet is ha van pénzem; nem hiszem, hogy pont az enyémben lenne egy marék gonosz vírus.
    5# Köszi, és örülök, hogy olvastad Péter.
    6# Te meg mire vagy olyan szerény Sanyikám? Hiszen Te is a titánokhoz tartozol.
    10# Tudod Tamás, sokszor ábrándozok egy olyan mennyei kocsmáról, ahová az elnéző Mindenható minket is beengedne. Akkor bármeddig várjak is, de rögvest rendelnék neked egy korsó, frissen csapolt sört a bejegyzésedért, mikor belépnél. És itt a Többieknek is, ki mit kér. A hölgyeknek persze édes-pálinkát is hozatnék.

  2. Lacikám, irigyellek! Aranyfonálra szépen felfűzött, drága szókövekkel ékített történet. Mert minek nevezhetném az olyan szavakat, mint tömperózsás, siralomhízlalada, vagy az olyan kifejezéseket, mint pecsét az örökléthez, tejre hozta vagy szűzen ellés, ha nem szódrágaköveknek. Mennyei tölgyesben makkozni! Ez lehet az álmok álma. Süldőkocáknak persze. Mert az embereknek tökéletesen megfelel a földi valóság, az a siralomhízlalda, amelyben élünk. Még szerencse, hogy az ember szürke hétköznapjait időnként színessé teszi egy-egy Kisslaki írás. Ezt is élvezettel olvastam, néhány percre tömperózsás lett az orrom, napokra elkerül a madárlepra, addig biztos, míg a következő írásod kezembe nem kerül. Gratulálok!

  3. Bocsi! Eszembe jutott egy “malac” anekdóta:
    Felvidéki falu plébánosa hajnalok hajnalán nem tud tovább aludni, mert kihajtás közben tülköl a kondás. Mit lehet ez ellen emberséges módon tenni, morfondirozik a pap, hogy meg ne sértse a kondás böcsületét. Nem azért járt teológiára, és tanult hóttáig, hogy ne lelje meg a megoldást.
    Következő hajnalban ezen szavakkal állítja meg a plébánia előtt a kondást (a kötelező laudéturok után):
    – Hallod-e gyermekem! Te olyan szépen cifrázod az ÃÅr tiszteletére és az én gyönyörűségemre a malac-hívogatódat, hogy fújjad csak tovább egy kicsit a plébánia előtt, mint máshol. Ihol egy kupica pálinka, a szép dallamért. Ezen túl minden áldott reggel ott leled majd az ablak külső párkányán a teli kupicát.
    Ez így is megy vagy három napig, de a negyediken sehol sincs az itóka. Ekkor a kondás megvakarja az üstökét, és kifakad:
    – Nem vagyok én bolond, hogy a tiszteletesnek ingyen tülköljek!
    (hátha még valaki nem ismerte)

  4. Bizony, bizony! A házi mangalicák gyakorta elvadulnak. Főleg, ha kanok. A mennyországi helyett a földi makkosba emigrálnak, hátha arra téved egy süldő malaclány, akivel össze lehet állni anélkül, hogy az “ember” madárleprát kapna tőlük dagonyázás közben. Az öreg Sipeg meg annak örült, hogy a nyolc kismalac hamarost leveti az emigrációból hozott, csíkos ruhát, hogy szép, szőke sihedrekké, eladó leányokká cseperedjenek a disznók mennyországából rájuk tekintő Lidi néni szeme láttára, és halvány fogalmuk sem lesz a mennyországról, mert az állatoknak nincs haláltudatuk. Ez faktum, punktum! De ha az tényleg így van, akkor miért romlik a húsuk minősége a vágóhídra történő szállítás alatt elszenvedett stresztől, amitől az állatvédők annyira féltik védenceiket?!
    Erre a választ Kisslaki uram írásaiban lelheti meg a nyájas olvasó.
    Gyomorgörcsöm van, melyhez hasonló jókat kívánok minden olvasónak.
    Üdv.
    Bandi

  5. Lacikám!
    Az nem Ulán Bátori műtrágya volt, vagy ha igen akkor útközben meghamísították, Üzbegisztánival mivel a nagytudorok kiderítették hogy a MUTÃÂNS az onnét származik és azt emberek kisérletezték ki fáradságos nehéz munkával, mondván sok a fehér ember foggyanak egy kicsit. De ez lógos koca azért remélem csak bepótolta a Sipeg család veszteségeit. Na de erről majd legközelebb úgy is fogsz irni remélem 🙂

Hagyj üzenetet