Szeibert Éva : Értelmetlen kérdéseim…

Fel kéne mennem az égre,
hogy észrevegyetek végre?
Némán itt élek köztetek,
zihálva leveg?t veszek,
miközben sírok,
mert gyötörnek kínok.

 

Meg is kell halnom majd talán,
vaksötét téli éjszakán?
Hogy elhiggyétek,
mellettetek éltem,
s ha féltetek,
én veletek féltem.

 

Elmenni már épp ideje volna?
Akkor ez a strófa rólam szólna:

 

“Itt élt velünk
tele volt reménnyel,
és egy napon
elszökött a fénnyel.”

 

 

Kedves Éva, ezeket a nagyon nem szép (rag)rímeket ki kellene szórnod a versedb?l.

Igazán ez a vers egy közepes-gyenge „próbálkozás”, komolynak indul, de valahogy áthajlik öniróniává — ami nem mindig meggy?z?, s?t öncélú, nem hiteles — a sok közhelyt?l a végére teljesen szétesik.

Ezt még csiszolnod kéne, hogy ezek a kérdések azzá váljanak, amiket önmagukban hordoznak.

 

Legutóbb szerkesztette - Szeibert Éva
Szerző Szeibert Éva 73 Írás
Érden éldegélek, bár nem érdemes. Nem volt életemben semmi érdekes. Veszem a levegőt, úgy mint bárki más, és ha egyszer elfogy, nem leszek hibás. Itt bolyongok néha mind a Hét toronyba, megrepedt szívemet betekerem rongyba. Egyszer rám találsz majd hullahegyek ormán, hogy jó ember voltam, ugye nem koholmány?