A budapesti Intercontinentál Hotel Bécsi kávézójában ülök, mert főszerkesztőm azzal a kényes feladattal bízott meg, hogy készítsek interjút a világhírű, magyar származású plasztikai sebésszel Szemmelversz Ignáccal, akinek ma délután Dr. Horváth Ágnes fogja átnyújtani az Aranyszike díjat. Ezt a kitüntetést csak olyan sebészek kaphatják meg, akik még soha nem követtek el orvosi műhibát.
A professzor úr pontosan érkezik spéci motoros, kerekeskocsiján. Két miniszoknyás fehérfityulás nővérke kíséri, mindkettő imponáló dekoltázzsal van ellátva, mint élő hirdetőoszlopok vonulnak főnökük után, demonstrálva a szilikon áldásos hatását a keblekre. Láthatóan csókra álló szájuk is bővelkedik eme áldásban.
— Tiszteletem Professzor úr! Faggató Zoltán újságíró vagyok, a Magyargyógyerő magazintól jöttem, ha megengedi, szeretnék önnek pár kérdést feltenni. Olvasóinkat érdekelné, hogy miért választotta ezt a hivatást.
— Kérem tisztelettel, őszintén szólva, én állatorvos szerettem volna lenni, mert atyám is az volt. Elismert szakember lévén, az ő közbenjárásával vettek fel az Állatorvosi Egyetemre. Nem sokáig koptathattam ott a padot, mert amikor áldott emlékű anatómia tanárom Buktat Ottó prof., egy istállói gyakorlat alkalmával észrevette, hogy szegény bikának a szarva közt keresem a tőgyit.
Azt mondta nekem:
— Fiatalember, javaslom, legyen inkább plasztikai sebész, oda is sok állat jár műtetni magát, meg aztán, ha nem úgy sikerül a műtét, legfeljebb ráfogja, hogy idén ez a dizájnos. Így lettem én plasztikai sebész.
— Elmondaná kérem, hogy miből írta a diplomamunkáját?
— Természetesen! Szakdolgozatom címe: „A paraszolvencia jótékony hatása az orvosok pénztárcájára”, a második téma pedig: „Egyenes arányosság a hálapénz és beteggyógyítás között” volt. Vörösdiplomával végeztem a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, évfolyamelsőként, ugyanis más nem tanult plasztikai sebész szakon. A diplomám meg azért volt vörös, mert a dékán titkárnője ráborította véletlenül a körömlakkját.
— Ha jól tudom, ön, Semmelweis Ignác egyenes ági leszármazottja, aki méltán érdemelte ki az „Anyák megmentője” címet. Milyen érzés volt az ő nevével fémjelzett egyetemen tanulni?
— Semmelweis Ignác a dédapám volt, büszke vagyok az őseimre, akik belém plántálták az orvostudomány iránti szeretetet, ugyanakkor sokszor kerültem kényelmetlen helyzetbe, amikor egyik-másik tanárom vizsga közben égnek emelt tekintettel azt suttogta: — Fiatalember! A maga dédapja is inkább sámlit csinált volna! —Nem igazán értettem, hogy mi köze volt a sámlinak az én vizsgáimhoz.
— Miért változtatta meg a nevét Szemmelverszre?
— Tudja a harmincas évek végén, amikor végre sikerült lediplomáznom /nagy nehezen/, nem szerették a Weis, a Svarc a Klein neveket, így aztán magyarosítottam.
— Ön éppen ma 100 éves, és ha jól tudom, még mindig praktizál.
— Igen! Kénytelen vagyok, mert a háromszázezer forintos kisnyugdíjamból képtelen vagyok megélni. Hiányozna a rendszeres hálapénz. Tudja nemrég nősültem, a feleségemet a műtőasztalon ismertem meg. Szegénykém épp egy mellnagyobbító műtéten esett át, gyakran meglátogattam, aztán amikor meglátta vadonatúj Ferrarimat, rögtön belém szeretett.
— Úgy tudom a felesége 25 éves. Mondja Professzor úr! Nem zavarja az asszony kora?
— Á dehogyis! Majd pár év múlva, lecserélem egy ifjabbra!
— Elnézést kérek a kérdésért, de úgy látom, az ön keze erősen remeg, és úgy tűnik, hogy járóképtelen is. Hogy tud így műteni?
— Remek team-mel dolgozom együtt, csupa régi jó kolléga. Műtét közben ketten fognak két oldalról, egy nővérke tartja az oxigénmaszkomat, egy másik adogatja a műszereket, négyen meg a kezem remegésével szinkronban rázzák a műtőasztalt.
— Milyen érzés, hogy délután átveheti az Aranyszike kitüntetést?
— Nagyon örülök neki, már évtizedek óta várok erre a pillanatra, hiszen nálam jobban senki nem érdemli meg!
— Érte önt valamilyen megrázkódtatás mostanában?
— Igen, legnagyobb bánatomra, egy hónappal ezelőtt valaki ellopta azt a svájci zsebórát, amit még dédapámtól örököltem.
— Mit szólna hozzá professzor úr, ha azt mondanám, megvan az órája?
— Megajándékoznám önt egy tokafelvarrással, ahogy elnézem az arcát, ráférne magára egy kis tatarozás.
— Olvasta-e a legújabb híreket? A magyar származású olasz képviselőasszonyról, Csikó Lináról cikkeznek az újságok.
— Nem nagyon van időm olvasni, de a hölgyet személyesen ismerem. Éppen egy hónapja műtöttem a melleit. Tudja, sokat ülésezett fedetlen keblekkel és kissé meglógósodtak a cicik, de egy kis szilikon beültetéssel kiküszöböltük a csorbát.
— Akkor arról se tud, hogy a hölgy műtét után állandóan ketyegő hangot hallott, először azt hitte szegény, hogy a biológiai órája ketyeg, de amikor már aludni sem tudott a zajtól, orvoshoz fordult. Az ultrahang kimutatta, hogy bal keblében szilikonba ágyazva egy zsebóra lapult. Azóta kiműtötték a szerkezetet és Csikó Lina azt latolgatja, visszaadja-e, ha megkerül a gazdája.
— Hála Istennek, örülök, hogy meglett ez az értékes családi ereklye, nagy kő esett le a szívemről! Remélem, visszakapom az órámat, különben pert indítok a nő ellen! Azért, mert véletlenül bele lett varrva, még nem tarthatja meg más tulajdonát! Ez bűncselekmény!
— Kedves Professzor úr! Mondja csak, ez a műtéti baki nem orvosi műhiba véletlenül? Mert ha igen, akkor ön nem jogosult az Aranyszike kitüntetésre.
— Dehogynem, kedves barátom. A magyar egészségügyben az orvosi műhiba statisztikailag kalibrálva van. Ez a kis műhibácska még tűrésen belüli. Meghalt valaki? Nem! Meglett az órám? Igen! Mindenki jól járt, még ön is, mert egy teljes órát áldoztam a drága időmből a maga bugyuta cikkére! A viszont látásra!
Köszönésemet meg se várva hirtelen sarkon fordult szuper kerekes járgányával, és a két szorgalmasan riszáló bombázója kíséretében elviharzott.
Borzasztóan sietett, úgy látszik, nem szeretett volna lemaradni a „megérdemelt” kitüntetési ceremóniáról.
Legutóbbi módosítás: 2011.05.05. @ 11:14 :: Szeibert Éva
