Zenehintó visz a fénybe – 14. rész

Anna nagyon félt az egyedülléttől, de az első pár nap szorongása után lassan rend állt az életébe. *

 

Az önállóság

  

 

Bármilyen nehezen jöttek is ki egymással, mégsem emiatt lett vége az együttlakásnak. Egyik este Natasa túl komoly volt. Anna érezte, hogy a lánya mondani akar valamit, de tartott a közléstől, tettette, mintha semmit nem észlelne. Vacsora után gyorsan rendet rakott és indult volna a szobájába.

– Anya, várj egy kicsit!… Ülj le! Összeköltözöm Igorral…

– Idejön? – kérdezte Anna hévvel, mert nem kedvelte a srácot. Nem ismerte túlságosan, de alamuszinak találta.

– Nem jön ide, én költözöm hozzá…

Anna hosszasan hallgatott. Tisztában volt vele, hogy mondania kellene valami biztatót, sok boldogságot meg ilyesmit, de nem tudta rászánni magát.

– És mikor? – nyögte ki nagy sokára.

– A hétvégén átfuvarozzuk a holmimat…

– Majd segítek csomagolni – felelte színtelen hangon, amikor felállt. – Jó éjszakát!

Natasa nem szólt utána, túlságosan csalódott volt.

 

Anna nagyon félt az egyedülléttől, de az első pár nap szorongása után lassan rend állt az életébe. Délelőtt sorra járta azokat, akikhez a lánya korábban beajánlotta, s elvégezte, amit éppen kértek tőle. Az egyik helyen boltba ment, a másikon a kertet tette rendbe, volt, ahol csak beszélgetett egy órát, mert azt igényelték.

Három körül ért haza, akkor gyorsan megebédelt, és lepihent egy fél órára, egyre, mikor, mennyit kívánt. Sokszor nem aludt el, csak a gondolatait rendezgette. Így felfrissülve legtöbbször a számítógép mellé ült és zenét hallgatott, olvasgatott, levelekre válaszolt. Nem nagyon tudott még tájékozódni a programokban, Natasának nem volt türelme, hogy mindent megmutasson, elmagyarázzon. Anna érezte a hiányosságokat, s keresni kezdte a lehetőséget, miként tudná képezni magát. Tanfolyamra nem akart menni, félt, hogy a nyelvi problémák miatt ott kudarcot vallana.

Végül érdekes módon oldódott meg a dolog, az alatta lakó hölgy lett az oktatója. Ő már többször tett neki szívességet, de mindig elhárította a viszonzást, ezúttal a postára kellett elvinni egy vaskos borítékot. Most azonban a hölgy kitartóan ragaszkodott a közös teázáshoz. Kis sütemény is került az asztalra és bevezetésképpen egy pohárka illatos likőr.

– Egyedül nem innék, de most… Átugorhatunk pár órányi szertartásosságot… – Nevettek. – Anna, ugye? Én Renáta vagyok, és miért magázódnánk?

Sötétedésig beszélgettek, a vendéglátó elmondta, hogy kis semmiségekről ír néhány újságnak, ebből úgy–ahogy megél, de a nagy vágya, hogy bemutassák a színdarabjait. Talán majd most, azzal sikerül a pályázaton nyernie, amelyet délután küldött el.

Anna érdeklődött: milyen darabok, szívesen olvasna belőlük. Renáta először tiltakozott, nem, biztosan nem jók, ha eddig senki nem akarta színpadra vinni, s udvariasságból nem, igazán nem kell elolvasni. Csak nehezen állt rá, hogy egy egyfelvonásost átadjon neki.

Hazaérve éppen csak a macskát etette meg, leheveredett az ágyára és egy szuszra elolvasta az egészet. Akadt, amit nem értett, de sejtett; ha nagyon nem értette, megnézte a szótárban. Összességében nagyon tetszett neki, amit olvasott, s amíg el nem aludt, próbálta elképzelni, milyen lenne színpadon.

Másnap már kora délelőtt csengetett. Elmondta, hogy mit gondol az olvasottakról, és kért egy másik művet.

Lassan elolvasta Renáta összes írását, aki nagyon örült a véleménynek, nem sértődött meg, ha Annától azt hallotta, ezt vagy azt kicsit másképp képzelné.

A barátság egyre szorosabb lett közöttük, és sűrűn átjártak egymáshoz. Egyik alkalommal Renáta titokzatos arckifejezéssel fogadta Annát.

– Ülj csak le! Meglepetésem van! – és elővett egy csomag kártyát.

Anna kíváncsian nézte, hogyan keveri a lapokat, majd terít az asztalra néhányat.

– Ez az! Ezt láttam délelőtt is! – mutatott két egymás melletti lapra.

– De mit? – kérdezte Anna megátalkodva.

– A titkot! Amely övez téged!

– Engem?

– Igen, úgy ám!

Anna eltűnődött, merjen–e vallani vagy inkább hallgasson? De már elkésett, Renátának jó szeme volt.

– Na, ki vele! Mi ez a rejtély?

Megvonta a vállát.

– Végül is vehetjük rejtélynek, mert való igaz, hogy én is értetlenül állok a helyzet előtt…

– Megpróbálhatjuk a kártyával végigvezetni… Akarod?

Tanácstalanul nézett:

– Mit tudhat a kártya, amit én sem, aki megéltem egy csomó furcsaságot az elmúlt pár évben?

– Hm! Nagyon sokat! Átköt dolgokat, felszínre hoz kérdéseket, visszautal olyasmire, amire kellett volna, de nem gondoltál… Tegyünk egy próbát! Ha nem tetszik, elrakom ezt a csúnya segédeszközt.

Összenevettek. S Anna elkezdte. Mesélt mindent össze–vissza, ahogy az eszébe jutott. Ha elakadt, Renáta megnézte a kártyát, kérdezett, rámutatott…

Három óránál is többet töltöttek el így, s a végén Anna úgy érezte, mintha fogytak volna a kérdések.

– Köszönöm. Sok minden világosabb lett, sok mindent megértettem – mondta fáradtan. – Mi ez? Varázskártya? Te meg akkor boszorkány?

Renáta mosolygott.

– Egyik sem! És nem a kártya segített, hanem te magadnak.

– Hogyan? – ingatta a fejét Anna.

– Egy csomó hamis kérdés volt benned, amelyre nem lehetett őszinte választ adni, s így nem juthattál közelebb a rejtélyhez. Mert az van! Bár ezek csak a hétköznapi felfogásunk szerint számítanak annak, máskülönben teljesen egyértelműek.

– Ehhez nem értek… – Anna lehajtotta a fejét.

Mert valójában csak abban lett biztosabb, hogy valami nagyon különösben van része, de hogy mi az?

 

Este meglátogatta Natasa. S mivel a lakásban hiába kereste, egyenesen a tetőre ment: ott találta az anyját a korlátnak támaszkodva.

– Nehogy leugorj!

Anna mosolygott.

– A csillagokat nézem. Időnként vágyom közéjük. Van ott valami, ami az enyém.

– Hogy te milyen furcsákat tudsz mondani! – jegyezte meg a lány cseppet sem kedvesen.

Anna elszomorodott. Meddig tudja magával hordani ezt a furcsa lelkiállapotot? Mi a dolga itt, a Földön, mikor már úgy elvágyódik? – Kutatva pásztázta tekintetével a csillagos égboltot; egyszer csak jön válasz!

– Menjünk! Hűvös van! – indult lefelé egykedvűen, mit sem törődve azzal, hogy Natasa követi–e.

 

 

Folytatás: hétfőn

 

 

 

 

 

Szerző Józsa Mara 114 írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.

18 Komment

  1. Azt nem értettem, hogy miért kell a macskát etetni? Nálunk a Milu magát élelmezte a faluban. Tetszett ez a kártyavetés. Ebben az esetben remek pszichológiai megoldás.
    Egyébként én úgy szeretek játszani, ha sok pénz van már a potban és pókernak hívják.

  2. Köszönet a történetért, Jana! Azt hiszem, sokan elmondhatjuk, hogy azért hajlunk hinni, mert volt, ami meggyőzött vagy csak kibillentett a stabi ellenkezésből.
    Én úgy vagyok vele, hogy a jót azért nem veszem készpénznek, de örülök, ha beigazolódik, a rosszat pedig megpróbálom kikerülni…

  3. Amikor ezt a részt elolvastam, ami most is vitt…. eszembe jutott egy régi eset. A kártyában soha nem hittem, ugyanúgy , ahogyan a horoszkópokban sem. Régen, történt az eset, több, mint húsz éve. Gödöllőn jártunk a tantestülettel és a Köztisztségviselőkkel. Éppen a kastélyból jöttünk ki, amikor láttuk, hogy az út túloldalán egy idős cigány asszony ül egy kis sámlin. Megszólította a jegyzőnket, hogy mutassa meg a tenyerét. Vonakodott a jegyző, de miután erősen nógattuk, tréfásan évődött vele egy jókedvű csapat, hát odanyújtotta. Kártyát is vetett, közben. Azt mondta, hogy iker gyermekei lesznek, és messzire fog költözni. Na ezen jót nevettünk, mert a jegyző már felnőtt gyerekek atyjaként , nem tervezett újabb gyermekáldást. Mindnyájan sorakoztunk és hatalmasakat nevettünk a jóslatokon. Nekem is mondott akkor valamit, ami sajnos valóban megtörtént. A jegyzőnk megözvegyült, s a második házassága a tengerentúlra szólította, ahol ikerlányai születtek.
    Azóta, ha nem is hiszek a kártyában maradéktalanul, mert a telefonos hókuszpókuszokat , egyebeket azóta is elutasítom,- de, ha hallok arról, hogy egy idős cigány asszony jósolt valakinek, már nem nevetem ki…

  4. Éppen úgy próbáltam bevonni a kártyát, hogy ne “sorsdöntő” szerepe legyen.
    Én sokat használom, és nagyon érdekes tapasztalataim vannak. Minél jobban ráhangolódik az ember, annál jobban segít.
    Nemrégiben volt egy eset, biztató választ kaptam valamire, de a kártya nem igazolta a sikeres kibontakozást, amit kétkedve fogadtam. Végül nem lett semmi a tervből.
    Ezek a megtapasztalások most már óvatossá tesznek, ha valamire negatív jelek jönnek a kártyán keresztül, akkor nem élem bele magam.

Hagyj üzenetet