Urbánszki László : Kívül hamu

Léteznek iszonyú csendpillanatok. Az orvos, aki túl nagy levegőt vesz, hogy elmondja, és ekkor te már tudod. Amikor a kocsid elé került őz rád néz, vagy a temetésen az anya, amint felpillant a koporsóról.*

 

Kívül hamu, beljebb félig elégett ágdarabkák, itt-ott némi izzó parázs. Ennyi maradt.

    Kevés tavalyi fű, összetördelt gallyak, egy szál gyufa, és megszületett a tűz. El?ször kicsike füstszál kígyózott elő, később megerősödött, vastagodott. Színe egyre sötétebbé vált, majd diadalmasan előugrott a láng. Mohón végigfutott a gallyakon, nagyokat ropogva begyújtotta őket. Utána együtt égtek, sőt mostanra már véget is ért a nagy lobogás, csak néhány félig elszenesedett, szívósabb túlélő maradt, melyek még fel- fellobbannak.

    Egy utolsó perceit élő ágdarabot figyelek. Szép halál. Ügyetlen gondolat, de szinte ez tűzélete legszebb pillanata. Lágyan, selymesen izzik, majd huss, és vége. Hosszan elnyújtott csúcspont. Bár, ha jobban belegondolok, az elején sistergett. Nem igazán kívánta ezt a tüzet. Éretlen volt még – mondhatnánk bölcsen. De mit lehet tenni, belekeveredett az érettek, a szárazak világába, és mielőtt magára talált volna, magukkal vitték a nagy közös tűzbe.

    Utána együtt izzottak a feln?ttség kohójában, de mostanra már véget ért a nagy lobogás, csak néhány félig kiégett szívósabb túlélő maradt, ők még fel-fellobbannak néha. Legtöbbször a hajdani éretlenek közül.

 

    A szavak játéka. El kéne engedni magam, élvezni a csendet. Bár fura, hogy ezt, amit hallok, csendnek nevezem. Pattog a tűz, madárhangok vegyülnek a szellő susogásába, az én nyugodt mocorgásom is benne van, és mégis. Ez amolyan gazdag csend. Kiteljesedett, örömet adó.

    Vannak szegényes, szánnivaló csendek. Amikor ott állsz a lány előtt, már mindent elmondtál neki, de ő csak hallgat. Átnéz rajtad. Vagy amikor hosszú sorbanállás után odaérsz, ahol már fizetni is kell, és hiába számolod kuporgatásaidat. Kevésnek találtattál.

    Léteznek iszonyú csendpillanatok. Az orvos, aki túl nagy levegőt vesz, hogy elmondja, és ekkor te már tudod. Amikor a kocsid elé került őz rádnéz, vagy a temetésen az anya, amint felpillant a koporsóról.

És vannak szép, nyugodt, örömmel telített csendek: ezerráncú nagyanyád szeretteljes mosolya, mikor megsimogatta a buksidat. Vagy amikor arra ébredsz egy fokhagymás pirítós-szagú, lusta vasárnap reggelén, hogy vakítóan süt szemedbe a nap.

 

    Figyelem ezt a kicsiny, majdnem hamvába fulladt mindenséget. Begyulladt újra, és a táncoló lángok fölül halott pernyedarab indul a magasba. Csak így, egyszerűen. Küzdelem nélkül. Egyre följebb.

    Nem harcol, nem verdes görcsölve. Ég még odalent a tűz, van kikre támaszkodnia – barátok, társ, utódok.

 

    Nehezek ezek a gondolatok. Néztem a tüzet, vagy inkább a maradványait, és előbújtak.

Kapaszkodnak belém, lehúznak. Jó lenne lerázni őket. Beleállni a lángokba, hogy leégjenek. Milyen szép kép. De vajon mi maradna a tűz után? Nem fogom kipróbálni. Nem merem.

    De honnan ez az ösztönös keserűség? Miért a mögöttest akarom látni, hisz olyan szép, ami látszik.

Hinni kéne végre valamiben. Magasztos lenne jó, lélektisztító vallások mámora. Apró, emberközeli hitem mindig volt, de a nagy helyettesítő soha.

    Megint a szavak. Miért hiányolom azt, amit nem is kerestem igazán? Csak a magam erejében bíztam. És most is ebben kell hinnem.

    Még van belőle. Annyi, amennyi. Nem fogom számbavenni. Nem akarom!

 

    Nézem a tüzemet. Vagy inkább a maradványait.

    Kívül hamu, beljebb félig megvalósított álomdarabkák, itt-ott némi felizzítható parázs.

Legutóbbi módosítás: 2010.12.04. @ 11:49 :: Urbánszki László
Szerző Urbánszki László 28 Írás
Első megjelent novellám (A kocsmában) bemutatkozója: Születtem 54-ben, voltam dunai hajós és batikoló. Vagyok faműves, és írok. Mindig a művészvilág peremén. Se kint, se bent. Viszont innen félig-kintről, majdnem-bentről jól látom a fonák részeket is. Talán jó lett volna beljebb kerülni a nagy elismerések felé, de az életemet irányító erők szinte sohasem egyeztettek velem. Kicsit sért a dolog, de túlélhető. Volt, hogy nagyobbnak éreztem magam, de a világ kereke nem fog komolyabban zökkenni, ha majd átmegy rajtam. Néha lázadtam, sokszor beolvadtam, olykor megtapostak, de mindig felálltam. Persze egyszer lent maradok, mint mindenki, de ígérem, feltartom majd a középső ujjamat, ha közelít a kerék. Ennyit tehetek. Van néhány remek gyerekem, akik okosak és szépek. Én inkább szakállt növesztettem, a mögé jól el lehet bújni. Egyszer levágtam, mert már nagyon bökte a csőröm, hogy is nézhetek ki. És a tükörből apám nézett vissza rám. rültem neki, mert rég nem láttam az öreget. Akkoriban már jó ideje odafent lóbálta a lábát valamelyik felhő szélén. A fröccsöt szerette, a jó zsíros húsokat, és Kossuthot szívott. Hetvenkét évet élt. Az apósom is, pedig ő vigyázott magára, csak hát a rákot ez nem nagyon érdekelte. Ezt a leosztást kapták. Nem vagyok író, de írok. Egyre többet, mert rákaptam, mint más a kábszerre. Szeretek röhögni magamon, bár olykor meg is siratom némelyik írásomat. Fura dolog ez. Én találom ki, mégis mellbe vág. Bizonytalan vagyok hogyan tovább, de azt tudom, hogy az emberről akarok írni, úgy ahogy van. Nem ragozni, hazudozni nagy tettekről, célokról, hanem megkeresni az apró valóságok szépségét és mocskát. Ha, ez utóbbit ki tudom rángatni a fényre, kevésbé lesz büdös. Szemem van már hozzá, mesélni pedig most tanulok. Második megjelent novellámhoz (Félúton) ezt írtam: Miközben nagyjából normális emberként élek, teszem a dolgomat, énem kicsiny, magának való része kívül marad és bámészkodik. Nem büszke arra, amit tőlem lát, mert tettek helyett gyakori az erőtlen szövegelés. Lenézően kiröhög, amikor előadom magam vagy hazudozom. Olykor ideálokról suttog a fülembe, és apró rúgásokkal a jobbik útra terel. Ő az örök kívülálló, a leskelődő, aki meglát és véleményt mond. Nem az igazat, hanem amit annak hisz. Mit ne mondjak, elég furákat hoz össze néha. A világ vezetőit törtető vadbarmoknak gondolja, de fejet hajt az anya előtt, aki reggelit készít, gondos smink helyett. Az apát érzi erősnek, aki elmegy az örömtelen robotba, bár érdekes munkára, lazulós sörözésre vágyik. Emberekről mesél nekem, kik sunyin lapulva, összeszűkült gyomorral várják, ma vajon kit bocsátanak el. Mert mosógép kell és kocsi, jobb ruha vagy iskola a gyereknek. Néha azonban, ha kiborul a bili, bezúzzák öklükkel az ajtót, vagy falhoz verik a porcelánt. Érzik, hogy semmibe se veszik őket a nagyarcok, kiknek önelégült vigyorával óriásplakátokon találkozhatnak. De mi mást lehet tenni? A nagy vezérek (vagy rablók) csatáznak a koncért, és mi À“ nem csak ők À“ taps helyett legfeljebb köphetünk egyet. Esetleg abba a levesbe, melyet felszolgálunk nekik? Előfordulhat. Ilyenek vagyunk: gyengék és esendőek. Hősiesek és önfeláldozóak? Közelebb akarok menni, bekukucskálni a főzelékszagú lakásokba, a kényszer szülte vigyorok és megviselt arcok mögé. Arról mesélni, hogy a farhátból nagyon finomat lehet főzni, és a nevetés is ráncossá gyűri az arcot. Meghajlott gerinccel még üthetünk nagyot, és az igazi embereket nem a plakátokon kell keresni.