Boér Péter Pál : Tengerész bungaló

 

 

Megállíthatatlan hévvel és túlszaporázott részletességgel ecsetelte a semmit, a másfél méternél alig magasabb -beszélőgépnek tökéletesen alkalmas-, szabólegény, a már-már foglyul ejtett, valamikori ismerősének. Az a fajta lelkesedős, az életén feleslegesen nem tépődő típusú emberke volt, aki gondolatmenetét sosem bonyolította túl. Mindig tudta, hogy adott helyzetben, mi az, ami számára a legelőnyösebb viselkedésmód. Hol bájos mosollyal, hol szapora bólogatással igyekezett az életét nem csak túlélni, de lehetőleg bármilyen pocsékságra fittyet hányva, azért is jól érezni magát. Hangos invitálással, gyors beszéddel, repeső lelkesedéstől fodrozottan mutatott át a Pece túlsó oldalán egy üres telekre.

 

– Látod haver, azok tudták mi az élet. Három hete még negyvenegyen voltak. Ökröt sütöttek!

 

– Megették az ökröt?

 

– Azt nem tudom, de a negyvenegyből egy lány is volt!

 

– A többi mind fiú?

 

– De még milyen kemény gyerekek! Meg kell adni, a lány is jól bírta.

 

Janeknek -mosoly mögé bújtatott-, kisebb gyomor felfordulása támadt a történtek részletes ecsetelésének hallgatása közben, de már rég nem találkozott Laccal.

 

Pontosan emlékezett, ha ez az ember ébren van, egyfolytában beszél. Ha kérdeznek tőle valamit, akkor a lélegzésre szánt potyaidőt is képes felfüggeszteni. Így inkább hagyta hadd mondja a magáét. Igyekezett másra gondolni, bár Lac kellemetlen hangja, abban a magasságtartományban virágzott, ami bárhogyan terelte is gondolatait, dobhártyáját folyamatosan püfölte.

 

– Megérkeztünk! Itt lakom balra.

 

– Ebben a mélyedésben?

 

-Kicsit mélyen fekvő telek az biztos, de csodára szeretem! Gyere, megmutatom az otthonunkat!

 

– Nem egyedül laksz itt?

 

– Á dehogy, nyolcad magammal.

 

– És hogy bírod?

 

– Mit?

 

– A túlzsúfoltságot.

 

– Ugyan már! Csak nyolcan vagyunk, mondom. Ne lépj le a téglákról!

 

– Miért? Olyan szép buján zölddel a fű.

 

– Ja, az egy kicsit nyirkos.

 

– Hadd próbáljam ki!

 

És Janek, cipőjével a buja zöld fűre lépett, bokáig süppedve a házi mocsárba.

 

– Nektek van mocsaratok is?

 

– Van! Látod a telek milyen szépen lejt?

 

– Igen, látom.

 

– És hogy mennyivel a Pece szintje alatt van?

 

– Azt is látom.

 

– Na most, a ház még lejjebb van.

 

– Már-már gödörben.

 

– Ne csúfolódj azért! Csak mélyen.

 

– Igen.

 

– Sose láttad még kiönteni a Pecét?

 

– Évente többször is.

 

– Olyankor, tudod itt megáll a víz és hiába apad vissza a Pece szintje, túl mélyen van ez a hely ahhoz, hogy pillanatok alatt megszáradjon.

 

– És mit csináltok a sárban olyankor?

 

– Elég idióta kérdés! Mit csinálnánk? Lakunk benne.

 

– Úgy, vízben?

 

– Hogy máshogy, ha egyszer víz van. Nem szereted a vizet?

 

– Novemberben, februárban sehogy, nyáron a strandon nagyon! Honnan vetted ezt a kalapot?

 

– Csináltam! Csináljak neked is?

 

– Nem fontos.

 

– Ne hülyéskedj! Nem látod itt a nadrágszáramban ezt a fegyvert?

 

– Látom, egy borzalmas, régi fekete, gigantikus méretű szabóolló.

 

– Ez az kisapám, ez az! Tudod ránk –külvárosiakra-, pikkel a rendőrség, állandóan igazoltatnak.

 

– Engem soha nem igazoltattak még.

 

– Á, te belvárosi vagy!

 

– Azt éppen nem mondhatnám. Majdnem az utolsó a házunk a város végén.

 

– Igen, de a túlsó oldalon. A Pece részt nem szeretik.

 

– De ha nem nézik meg az igazolványodat, honnan tudják, hogy Pece részről való vagy?

 

– Nem tudom, ezeknek röntgen szemeik vannak.Ha egy nyavalyás szalonnavágó bugylibicska van a zsebemben, rögtön fenyegetőznek, hogy letartóztatnak. Ezt a harmincöt centis, jókora ollót jól meg tudom nekik magyarázni. Mindig rákérdeznek. Beleíródott az igazolványomba a munkahelyi belépőm is, látják, hogy szabó vagyok. Büszke vagyok a mesterségemre, mondom nekik, másrészt nem futotta az időmből, hogy hazamenjek. Eszükbe nem jut a marháknak, hogy az ollót akár ott is hagyhattam volna a munkahelyemen. Na, most milyen fegyverem van nekem?

 

– Böhöm nagy. Használtad már valaha?

 

– Ne adja az ég, mert akibe belenyisszantok, annak annyi.

 

“Ó, kisapám”, gondolta Janek, “te meg a belenyisszantás, csak ne beszélnél annyit!”

 

– Na gyere, kerülj beljebb, hadd mutassam meg a lakásunkat!

 

– Gyönyörű! Hány szoba van itt?

 

– Kettő és egy konyha.

 

– És te melyikben laksz?

 

– Itt erre, látod milyen? Tetszik?

 

Janek körülnézett. A fal fekete volt, öles vakolathézagokkal. A plafont valami bolyhos anyag kárpitozta. A félhomályban alig lehetett már látni, mellmagasságig vizes volt a fal és szintén bolyhos. Az ablak olyan, mintha szurokkal festették volna, vagy egyszerű disznózsírral. Rövid töprengés után rájött, hogy sima évtizedes koszrétegek meghitt egymásba kapaszkodásáról van mindössze szó.

 

– No, hogy tetszik a szobánk?

 

– Csak azt nem tudom, hogy a földre miért öntöttetek enyvet?

 

– Az nem enyv. Nem emlékszel? Pár hete kiöntött a Pece.

 

– Olyankor itt csordogál bent a házban?

 

– Naná! Nem látod, hogy a legmélyebb pont az egész telken?

 

– És mit csináltok? Elköltöztök? Mindenki a rokonoknál, vagy máshol száll meg akkor?

 

– Dehogy, az udvaron a legmélyebb a víz. Pedig az feljebb van, látod? Errefelé lejt. Mire ideér a kiömlött víz, addig van ideje minden irányba elfolyni. Sosem volt még fél méternél magasabb a lakásban.

 

– A mindenit! A te ágyad, ha jól nézem, nem hiszem, hogy magasabb fél méternél.

 

– Nem is, Annyi sincs!

 

– S akkor te a víz alatt fekszel?

 

– Na ne hülyéskedj már! Ennél azért több gyakorlati érzést néztem ki belőled. Nézz jól jól körül a szobában!

 

-Van ott a sarokban egy fekete szekrény.

 

– Igen, nekem sem tetszik, nem elég sötét. – kacsintott és nevetett egyet Janekre.- Nos apuskám, annak a tetejére felrakjuk a cuccainkat. Nem vagyunk ám mi csórók! Mindenkinek van mindenből kettő. Cipő, nadrág, ing, minden! Még jobban nézz körül a szobában!

 

– Elég rosszul lehet idebent látni, de megpróbálkozom. Szobát akartok építeni?

 

– Meg vagy bolondulva! Béreljük a házat.

 

– Mennyit fizettek havonta?

 

– Fejenként 25 lejt.

 

– Hát ennyiért tényleg nem kapnátok sehol bérleményt, de van esze a bérbeadónak. Nyolcszor 25, az már 200, nem is jön ki olyan rosszul.

 

– Nem, megnyúz minket a piszokja!

 

– Meg akarjátok erősíteni a falakat?

 

– Ennek? Olyan erős ez apuskám, hogy ágyúval sem tudod szétlőni. Békebeli vályogház!

 

– Vályog? Rátok fog omlani!

 

– Nem olyan vályog, békebeli! Egy sor vályog, egy sor tégla. Látod ott azokat a téglákat? Már tudjuk mennyire szokott emelkedni a vízszint, az ágyak lábai alá rakjuk.

 

– Ó az príma lehet! Élni idebent, mintha nem is lenne itt a Pece. De mi az a bolyhos izé, körben mindenhol?

 

– Mi lenne, penész!

 

– Nem kéne kitakarítani?

 

– Hülye vagy? Hogy jó sok pénzért vegyem az antibiotikumot, ha esetleg valami bajom van? Így egész egyszerűen itt van kéznél. A penészből vonják ki, nem?

 

– Nem hiszem, hogy éppen ez a bolyhos izé egészséges lenne.

 

– Ez nem hit kérdése, hanem tény! Hozzá ne érj a falhoz, mert megbontod a védőtenyészetet!- mondta a lehető legkomolyabb arccal.

 

– És amikor itt folydogál a Pece, akkor ti mit csináltok?

 

– Heverészünk az ágyon, mit csinálnánk. Mindannyian dolgozunk, ránk fér a pihenés. Akkor legalább békén hagyjuk egymást. Tudod, van a Langaléta meg a Köpcös, azok folyton kötekednek. A Köpcös egyszer azt hitte, hogy erősebb a Langalétánál, három hónap kellett amíg lábra állt utána. Mindenki tudja, hogy a Langaléta a főnök. Nem sokat beszél, de jobb is. Megjegyzem, ha fontos az egészséged -ezek olyan kötekedős fickók-, majd mondhatod nekik, veszel egy felest, hogy igyanak.

 

– Iszogatunk, iszogatunk?

 

– Nem iszunk, csak úgy hébe-hóba, naponta öt-hat liter töményt, nyolcan. Az semmi!

 

– És beszélgettek!

 

– A múltkor nagyon kitolt velünk a szomszéd, amikor árvíz volt.

 

– Tényleg, hogy juttok ki a töltés tetejére, anélkül, hogy derékig vízbe menjetek?

 

– Nézz már rendesen körül! Minden ágy alatt van egy, na mi is?

 

– Nem tudom, fekete és ragacsos.

 

– Jobban nézd és tapogasd meg!

 

– A fene egye meg! De ragacsos… Igen, most már rájöttem, traktor kerék belső.

 

– Na nézd meg azt az ablak melletti sarkot!

 

– Tele van kapanyelekkel.

 

– Ne sértegess, azok csáklyák. A töltés tetejéig a kerék belsőkön navigálunk ki. Ha a lakásban nagyon mászkálhatnékunk támad, magas szárú gumicsizmában meg lehet oldani. A töltésnél kiszállunk gumicsizmában, kikötjük a két méterre levert acélrúdhoz a hajóinkat, azokhoz a csáklyákat. Kimegyünk a villamosig, a táskából cipőt cserélünk és miénk a világ. Aranyélet ez kisapám!

 

– Így, hogy mondod, kezdelek irigyelni…

 

– Igen irigyelhetsz, ilyen életem sosem volt. Jól befogadtak, én vagyok a fülük meg a szemük.

 

– Akartam is kérdezni, ha ilyen verekedősek, hogy nem csináltak még belőled klopfolt húst?

 

– Ezek néha-néha egymásnak mennek, de különben jól megvannak. Velem meg pláne, úgy szeretnek, azt sem tudják hogyan ajnározzanak. Mindenről mindent elmondok, de róluk soha senkinek semmit.

 

– Nekem éppen most tálalsz ki róluk.

 

– Öregem, nem valószínű, hogy az életben még egyszer erre jársz. Elsősorban a szomszédokról van szó. Említettem neked a szomszéd esetét? Nagyon megjárta a Langalétával, mikor szétdurrantotta a hajóját.

 

– Jut eszembe, azok a hajók. Akárhogy is ültök rajta, csak vizesek lesztek.

 

– Eredj már! Nézd az ablak alatt azt a gyönyörűséget!

 

– Nem látok semmit, csak egybefüggő fekete bolyhot.

 

– Mereszd ki a szemed, oldalról nézzed! Az egy asztallap öregem. Ráteszem a felfújt gumira, olyan hajóm van, mint a huszonegy. A többieknek is van, ők az ágy alatt tartják.

 

– Mit mondjak? Tengerész életet éltek. Szóval hogy járt az a szomszéd?

 

– Nem szereti a barom a zenét és belekötött a Langalétába. Képzeld, derékig jeges vízben kellett bejönnie, csak mert minket zajosnak talált, pedig mind a nyolcan dolgozunk. Van aki két váltásban, van aki háromban. Olyan magának való, mindenbe belekötő típus. Először át akart menni, hogy agyonüsse. Nem egy filozofálós típus, nem szeret tanácsokat elfogadni, de mikor a Köpcös -akit azelőtt majdnem agyonütött-, felajánlotta neki, hogy egy hónapon át éjjel-nappal bömböltetjük az összes magnót, azt díjazta! Nagyon szeretjük a zenét, tudod, nem csak hogy nem zavar, kimondottan álomba ringat. Igaz bevágunk egy fél liter szeszt elalvás előtt, de nem kényeskedünk. Na, az öreg megjárta. Egész éjjel ment a zene és felváltva a reggel érkezők tettek róla, hogy folytatódjon.

 

– És mit csináltatok, mikor lejárt a szalag?

 

– Mit csináltunk volna, kimentünk és újraindítottuk.

 

– Te mondtad, milyen jól alusztok!

 

– Egy kis szalagforgatás nagyon egészséges éjszaka. A délelőtt, meg délután itthon levők is eresztették a zenét. Ránk hozta a rendőrséget. Mit gondolsz, mit mondott a rendőr? Aki nem szereti a zenét, ne hallgassa! A szomszéd úgy nézett ki, mintha belevezették volna az áramot, remegett és ordítozott a rendőrrel, hogy ő éppen nem szeretné hallgatni a zenét. “Ez nem hangos zene kérem, nyugodtan el lehet viselni”, mondta neki a zsaru. Persze, mert tizedére vettük a hangerőt, eszünkben sem volt bömböltetni. Elment a zsernyák, eresztettük tovább. Nem érdemes velünk kötekedni.

 

– Gyönyörű életetek van.

 

– Te, ha már úgyis meglátogattál, adok neked valamit. Van még egy ilyen kalapom mint ez, láttam, hogy tetszik, leirigyelted a fejemről. Nesze, vigyed! Tudod mit, jövök én is. Fizetnék egy sört, ezeknek küldesz egy liter konyakot és nem kerül semmibe.

 

– Ilyen jó üzletet életemben nem kötöttem. Ingyen kalap, amire úgy vágytam és még egy jót piálunk is a pénzemen. Na menjünk, gyere!

 

Otthon, mielőtt még a házba ért, sebesen megvált a kukánál a kalaptól, kicsit ez késleltette a beleivódott, ragadós, megnevezhetetlent. Aztán bement, a cipőjét kirakta az erkélyre. A holmiját azonnal az utolsó zokniig a mosógépbe dobta, be is indította. Maga lezuhanyozott, ötször annyi ideig, mint szokott általában, majd kiment és egy órai munkával sterilizálta a sokat szenvedett cipőt.

 

Látott már egyet s mást, kéjlaknak nem éppen nevezhető otthonokat, de Lac derűs öröme a tengerész bungalóról, melynek falai csak úgy ontották a természetes egészséget, egyszerre ijesztették meg és nyűgözték le. Ez a krapek vagy nagyon hosszú értelmetlen életet él vagy nagyon rövidet, de azt boldogan. Akinek az igényei ilyen mélységekben szundikálnak, azt komoly megrázkódtatás nem érheti!

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 755 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/