El?ször szemedet adtad,
majd a hüvelyt kezemnek.
Sokszor sóhajt leheltél szívemre,
majd nyelvemet vezetted.
Nedvvel szórtál be minden édes kegyetlent,
csíp?ddel kört írtál, csiklandoztad a szerelmet.
Bimbóidra ráült a forma teljes kereksége,
harapás, gyengéd csecse-becse.
Testedre a duzzadt borzongás terült,
arcod volt a tisztán zuhanó vízesés.
Füled gyöngyöz? hullámba borította testem,
de közben halkan szólt a kékség,
a jöv? tragédiája s a múlt…
Szíved viasza ráégett estémre,
így lettem én híd
gyönyöreid és kínod közt.
