El?ször szemedet adtad, majd a hüvelyt kezemnek. Sokszor sóhajt leheltél szívemre, majd nyelvemet vezetted. Nedvvel szórtál be minden édes kegyetlent, csíp?ddel kört írtál, csiklandoztad a szerelmet. Bimbóidra ráült a forma teljes kereksége, harapás, gyengéd csecse-becse. Testedre a duzzadt borzongás terült, arcod volt a tisztán zuhanó vízesés. Füled gyöngyöz? hullámba borította testem, de közben halkan szólt a kékség, a jöv? tragédiája s a múlt… Szíved viasza ráégett estémre, így lettem én híd gyönyöreid és kínod közt.