A pillanat elbeszélése

 

Beléd szöktem, hogy meglopjalak,
pedig nem voltál n?,
csak anyányi vonzalom,
életen át tartó, pillanatnyi magányomban,
kinek lelkén rajta fekszik az ösztön.

Akaratlan rontottál meg,
hisz már a tétova gondolat is gyaláz,
s míg elfordultál,
agyam fájdalomtesteddel szeretkezett.
Gyötört, hogy csak Te vagyok, s nem Mi.
Egy akartam lenni.

Nem ösztön volt, megmunkált egymásra találás,
de beteg a Mindenség,
mi szépséget lát,
két sors által lemeztelenített tünethordozó
hús-vér, csontig hatoló elmenászában.

Miel?tt még fájt volna a tény, felnéztél,
a pillanat véget ért.
Megszokásból tovább titkolóztunk,
s én beleszomorodtam illatodba,
mit lelkemen felejtettél.
Szeret?db?l átmenet nélkül lettem magzatod,
mi leélte pillantásodban életét.

 

Szerző Szinay Balázs 64 írás
www.szinba.blogspot.com

11 Komment

Hagyj üzenetet