minden képkockám kiégett,
karcolt, serceg,
míg apám (aki sohasem alszik álmomban)
elkeni a dermedt hajnal száját.
öt hasáb fával,
senki nem sejti, én mi ellen harcolok.
A
nem meghalni akarás,
vagy halni nem, meg akarás,
ismeretlen módon,
de azért
dolgozik bennem.
hálósapkám kicsapom, lehet az aprót beleszórni!
a sárga álomkönnyeket
most a lábam közül kin?tt ormánnyal
belefújom
egy kékeszöld kerámiába…
(és látni vélem is’ a mester keze nyomát)
meg volt ilyen már nem egyszer m?darab,
saját életem zártkör? kiállítás megnyitóján
a túlkorára való tekintettel
mindent olyan idegennek találok,
pedig apám segíteni akar, még ötöt dob,
mintha a fizikai h? hatással lehetne erre köröm alá fagyott
agyreszelékre
minden
MINDEN
megint konstatálom rutinból a megannyi nyilvánvalót
a kémiát, az elemeket,
lepörgetem a listát
az ember sorsa nem a szenvedés,
így nem éri meg élni,
ha jóra gondols,z jó leszel, jól leszel,
lélegezz,
a létezésnek nincs jelent?sége, nagy kárt sem okozhatsz,
az ismeretlent?l való félelem, egy genetikailag hibásan kódolt ösztön
…
és igen!, a száradt nyál is elt?nik a szám sarkából,
a m?sorzárás hangyáin túl,
lassan,
csapkodni kezdi sápadt homlokom
a kifutott filmszalag,
én meg bef?zök egy újat,
persze el?tte még, legalább háromszor elcseszem a rutinmozdulatot.
mert én így szeretem!
dúdolom magamban, hogy
– én így szeretem!
így szeretek mindent, ahogy van.
„…lehetsz ma Te az els? boldog gondolatom”
rögtön ébredés el?tt
Legutóbbi módosítás: 2010.11.09. @ 22:40 :: Szendrői Csaba