Lénárt Anna : A vas-, az ezüst- és az aranyasztal

Vajon sorsunkat megírták már a születésünk el?tt vagy mi alakítjuk a megélt évek alatt, esetleg a kett? összefügg? Ezt a kérdést is besorolhatjuk szerintem azok közé, amire soha nem kapunk választ.

– Hallod?

– Mit kellene hallanom?

– A csendet.

– A csenden mi az, amit hallani lehet? A csend az, amikor mindenki befogja a pofáját.

– A csend megnyugtat. Ez nyomaszt engem. Téged nem?

– Hát nem.

– Hol vagyunk most?

– Tessék?

– Kérdésre ne tegyél fel kérdést, inkább válaszolj arra, amit kérdeztem!

– Válaszolnék, de nem értem a lényeget.

– Most már elég! – csattant fel Géza, és ingerülten összehúzta a szemöldökét. – Erd?ben és azon belül tó partján vagyunk.

– Na és? Pecázni jöttünk, nem lehetünk sivatagban.

– Szabolcs! Nem lehetsz ennyire tök.

A férfiban most tudatosodott, amire barátja már kezdett?l fogva fel akarta hívni a figyelmét.

– Géza! Nem hallom a madarak hangját. Egy erd?nek zengeni kellene a madarak csipogásától.

– Végre. Már itt vagyunk egy ideje és kábé fél órája figyelem a csendet. El?ször nem tudtam, mi idegesít. Ilyet még nem tapasztaltam. Temérdek fa és madár egy sem.

– Szerinted mi az oka? – fogta önkéntelenül halkabbra a hangját Szabolcs.

– Nem tudom, de addig haza nem megyünk, amíg meg nem tudom, mi a frász folyik itt.

– Engem nem érdekel. Menjünk. Elment a kedvem a horgászástól.

– Téged nem érdekel mi váltja ki ezt a jelenséget? Nem hiszem el. Nem gondolhatod komolyan, hogy kihagyom. Utána kell járnunk a dolognak. Ez nem természetes. Valaminek kell itt lenni.

– Valahogy éreztem, hogy így fogsz reagálni. Muszáj neked mindig mindenben kutakodni? Normális ember rég elhúzta volna a csíkot. Miért nem lehet valaki másnak utána járni annak, mi történik itt?

– Te is maradni akarsz. Tudom – húzta vigyorra a száját.

Miel?tt Szabolcs megszólalhatott volna a tóban a víz elkezdett hatalmas örvényt képezve körkörösen forogni. A látvány a férfiba fojtotta a szót.

Mindketten kimeredt szemmel, tátott szájjal nézték az eseményt. Géza tért el?ször magához, meglökte Szabolcs vállát, fel akarta hívni a figyelmét, mintha a másik nem látná azt, amit ?. A forgás nem maradt el. Nem er?södött, de nem is csitult a sebessége. Mintha az örvény átmér?je növekedne és közeledne feléjük. A víz színe megváltozott, enyhe vöröses szín? lett.

Szabolcs érezte, a tátongó lyuk ?ket akarja, nem csak képzel?dés, szinte már teljesen a part vonalában van. Gézára pillantott, akit elb?völt a nem mindennapi látvány.

– Menjünk már innen – nyögte, saját hangjára sem ismert rá. Nem ijedt meg egykönnyen, de most a torkában dobogott a szíve.

Géza nem mozdult meg. Állt mereven.

– Gyökeret növesztettek a lábaid? – kérdezte Szabolcs barátjától. Tekintetével követte Géza nézésének irányát. Amit látott odaszegezte a tó partjára. Rohanni akart, de a lábai nem engedelmeskedtek neki. A vízb?l egy gyönyör? n?i alak emelkedett ki. Karját felemelte, ujjait megfeszítve mutatott feléjük és különlegesen cseng? hangon megszólalt.

– Ne féljetek t?lem! Nem akarlak bántani titeket. Én vagyok a múlt, a jelen és a jöv?.

A két férfi megbabonázva nézte az el?ttük ragyogó fényben tündökl? arcot. A lábai nem látszódtak ki a vízb?l. Derekáig ér? arany hajából a másodpercek tört része alatt egy-egy fényl? csillagocska repült fel az ég felé. Sok ezer szentjánosbogár – gondolta Szabolcs. A szemei fénylettek, megnyugtató biztonságot sugároztak, de könnyei folyamatosan hulltak bele a tó vizébe. Géza halkan, mintha csak önmagának mondaná, megjegyezte – a tó medrét ennek a szépségnek a könnyei töltik meg.

Mindketten érezték testükben a bizsergést. Valami fojtogatta a torkukat. Mélyen, egyenletesen lélegeztek.

– Gyertek velem! – hallották a paradicsomi hangot.

– Hová akarsz minket vinni? – kérdezte Szabolcs. Mi nem akarunk téged követni.

Géza megérintette a karját. – Menjünk. Érzed azt a nyugalmat, ami árad bel?le? Ha valaki, ? meg tudja magyarázni a történteket.

 

A két férfi egymást biztatva elindultak a tó felé, felkészülve arra, ha belelépnek az örvénybe, nem biztos, hogy valaha visszatérnek. Géza megérintette Szabolcs vállát.

– Mindig jó barátom voltál.

– Ne búcsúzkodj itt, te akartál vele menni! Megbízom benne. Nem tudom miért, de olyan nyugalmat érzek, amit már évek óta nem tapasztaltam. Géza, igazad van, ez a tündér választ fog adni a körülöttünk lev? történésekre. Indulj – csapott barátja vállára.

A parton szinte egyszerre emelték lábukat, hogy a tátongó végtelen mélységbe lépjenek, a körforgás megsz?nt, feltárult egy lépcs?. A szépséges n?i alak el?ttük lépkedett, csíp?je kecsesen ringott a két férfi el?tt. A haja aranyban fénylett, bevilágította el?ttük az utat, és továbbra is fény gömböcskék repültek felfelé bel?le, szeméb?l továbbra is patakokban folyt a könny, ami különös fényt kölcsönzött nézésének.

Szabolcs nem bírta tovább. – Mondd, kérdezhetek T?led valamit?

– Kérdezz bátran!

Géza mereven nézett Szabolcsra. Nem tudta még elképzelni sem, mit akarhat kérdezni. Hol a gyönyör? n?t figyelte, hol barátját. Szabolcs mindig visszahúzódó ember volt, nem kezdeményezett, nem vitatkozott és igen ritkán kérdezett. A Tündér, mert csak így hívta magában ?t, a megfoghatatlan szépséget, megállt. Szabolcs felé fordította arcát, és mintha a kérdésre várna csendben maradt. Pillantásnyi id?re sem vette le tekintetét barátjáról – mit akarhat kérdezni? Gondolatát eddig teljesen kitöltötték az általa feltenni kívánt kérdések, ami most egy pillanat alatt elveszítették fontosságukat. Csak az az egy kérdés foglalkoztatta, amit még nem is ismer.

Szabolcs látva Géza tanácstalan arcát, mellé lépett és torkát kezdte köszörülni. Hát…

– Csak bátran kérdezz, ne feledd, ki vagyok!

– Bemutatkoztál igen, de nem ismerlek, nem tudom ki vagy.

– A múlt…

– Ezt hallottam már… a jelen és a jöv?. Ilyen, hogy lehet? Nem a szavad hitelességét akarom megkérd?jelezni, de nem értem. Hogy lehetsz te egyszerre mind a három?

– A kérdésedre a válasz nagyon egyszer?, múlt nélkül nincs jelen, és a jelenre épül a jöv?, de nem ezt akartad kérdezni.

Gyönyör? sugárzó szemeivel Szabolcsra nézett. A könnyek még mindig potyogtak a szeméb?l.

– Szabolcs mélyen a szemébe nézett és megkérdezte: – Te tudod, mit akarok kérdezni t?led?

A n? bólintott.

– Ha ismered a gondolataimat, miért mondtad, hogy kérdezzek bátran? Egyszer?en elmondhattad volna azt, ami érdekel.

– Mindig esélyt kell adni, ahhoz, hogy bármikor változtathass az elképzeléseiden, és mindezt saját akaratodból tedd.

Géza figyelte ezt a párbeszédet, és eszébe jutottak azok a kérdések, amiket meg akart kérdezni. A Tündér halkan megszólalt.

– Igen, a könnyeim töltötték fel a tó medrét. Minden egyes könnycsepp, ami legördül arcomon, egy élet befejezését jelenti a Földön. A könny, a gyász jelképe. Minden eltávozott lélekért egy csepp könnyet áldozok. A fényes csillagocskák a születés hírnökei.

Újra elindultak és egy hatalmas csarnok felé haladtak. Közeledtükre kinyílt a hatalmas kétszárnyas ajtó, feltárva a terem belsejét. A falak hófehérek voltak és három asztalon kívül nem volt más bútor benne. Minden egyes asztalnál egy hasonló szépség? n? állt, akik terelgették a születend? lelkeket. Ha valamelyik fénysugár nem akart beállni a sorba, vagy tolakodott, akkor eligazították, sorsukra bocsátották ?ket. Az apró, fényes csillagok egymás után elvonultak egy-egy asztal el?tt. A teremb?l egyszerre a fájdalom, a küzdés, a szenvedés, a boldogság hangja hallatszott. Álltak az ajtóban és figyelték az eseményeket.

A két férfi mintha milliónyi ember életének megpróbáltatásait érezte volna át. Fájdalom és mégis földöntúli nyugalom járta át testüket. Beleborzongtak ebbe a leírhatatlan érzésbe.

– Lépjetek be – hívta a Tündér.

A két férfi ámulattal nézte szobában történ? eseményeket. Nem volt félelem a lelkükben, amikor beléptek. Minden földi probléma az ajtón kívül maradt, nem kísérte ?ket a születés termébe.

– Csodálatos – szólalt meg szinte hangtalanul Géza. Nem akarta hangjával megzavarni a történéseket.

– Meseszer? – mondta suttogva Szabolcs, két kezét szívére tette és nagyot sóhajtott. – Itt minden, minden…

A szépség mosolygott – … áldott és békés – fejezte be a gondolatot.

Némán álltak, talán percekig, talán órákig. Nem érzékelték az id?t. Lebegtek a mindenségben.

Szabolcs az asztalokat nézte. – Ezek az asztalok nem egyformák, alakra, nagyságra igen, de valahogy mégis más. A színükben különböznek.

– Nem csak a színükben az anyaguk is más. Vas, ezüst és arany.

– Vas asztal, ezüst asztal és arany asztal – ismételte Géza. Az asztaloknak milyen szerepe van az életben, mert ugye van közük a születéshez?

– Van. Látjátok, miel?tt megszületnek a lelkek, végig kell haladniuk valamelyik asztal el?tt.

– Mi alapján d?l el, hogy melyik asztal el?tt haladnak el? – kérdezte Szabolcs.

– Véletlenszer?, nem határozható meg el?re. Van olyan lélek, amelyik sokkal el?bb indul társainál, mégis kés?bb jut el a születés pillanatához és el?fordul az is, hogy elindul, de soha nem lépi át a kaput.

– Miben befolyásolják az asztalok az életet? – kérdezte Géza.

– Az a lélek, aki a vasasztal el?tt halad el, annak az élete igen kemény lesz. Mindenért meg kell küzdenie, sokat szenved, nélkülözik, boldogság ritkán jut neki, de ha kitartó, sok mindent elérhet élete folyamán. Az ezüstasztal az, ahol minden megtörténhet, néha játszi könnyedséggel veszi az életet, máskor meg mindenért meg kell harcolnia. Akik ennél az asztalnál indulnak életútjukra, azok mindenre számíthatnak az el?ttük álló évek alatt. Az aranyasztal el?tt elhaladó mindent két kézzel kap az élett?l. Semmiért, nem kell megküzdenie. Az emberek szavait idézve: minden az ölébe hull. Életének minden percét kíséri a gazdagság.

– A filozófusok, azt hangoztatják, minden ember azonos feltétellel jön a világra. Hisz még a születésünk el?tt eld?l mi lesz bel?lünk. Géza lehajtotta a fejét és elhallgatott.

A Tündér odalépett mellé és vállára tette a kezét. – Tudom, mi foglalkoztat, mi jár a fejedben.

– Miért hívtál magaddal minket? Mi volt a szándékod azzal, hogy megmutatod nekünk, ezt – tárta szét két karját a férfi.

– Miel?tt válaszolnék a kérdésedre, engedd meg, el?bb én tegyek fel egy kérdést! Miben változna az életed, ha tudnád, melyik asztalnál születtél?

– Talán semmiben, talán mindenben. Nem tudhatom.

– Nem d?l el minden még a születés el?tt. Az asztalok, csak irányt mutatnak.

Sok minden befolyásolja az emberi sorsot. Az élet ajándék. Mindenki maga dönti el miként él az ajándék adta lehet?séggel. Egy példa, két teljesen egyforma barackot egyforma magasságból leejtünk, az egyik k?sziklára, a másik szénakazalba esik…

– Értem mit akarsz mondani. Az a barack, ami a szénába esik, nem törik össze, legfeljebb megnyomódik, de amelyik a sziklára esik, az szétmállik, és mindent összecsap maga körül a levével.

Szabolcs hallgatott eddig, de most halkan, mintha csak magának mondaná megszólalt. – Az imént mondtad el az asztalokra jellemz? tulajdonságokat, hogy tudjuk belesz?ni a barack esetét, ha adott a sorsunk?

– Tudod, hiába akarsz mindent megadni valakinek, aki nem akarja átvenni, elutasító veled, és hiába akarsz elvenni valakit?l valamit, ha nem hagyja, ha harcol azért, amit el akar érni, ami az övé.

– Barátom, én már értem. Mindenki megküzd valamilyen szinten a boldogságáért.

– Most válaszolok arra a kérdésre, ami a kezdetekt?l foglalkoztat titeket, hogy miért vagytok itt. Az élet beteg. A jöv? veszélyben van, a jelen lerontja a múlt értékeit. Segítségre van szükség a megmentéséhez. Titeket választottalak, mert a hosszú évek alatt, mióta barátságotok tart, elkötelezett segít?i vagytok egymásnak. Irigység nem vet árnyékot kapcsolatotokra. Ez a magatartás példamutató az emberek között. Csak ki kellett várjam, hogy eljöjjetek a tavamhoz.

– Te vagy a múlt, a jelen és a jöv?. Miben tudunk mi segíteni Neked? Gyarló emberek vagyunk.

– Barátsággal. Tiszta, önzetlen odafigyeléssel. Legyetek ti a szószólóim, tanítsátok meg az embereket az életet értékelni, megbecsülni és tisztelni!

 

Elindultak a teremb?l kifelé. Géza visszanézett és nagyot sóhajtott.

– Tudni akarom. Mégis tudni akarom.

Szabolcs barátja mellé lépett és átölelte a vállát.

– Minek? Te mondtad az imént, idézem: „Mindenki megküzd valamilyen szinten a boldogságáért.” Ha azt mondja Neked, hogy a vasasztalnál születtél, akkor mi van? Teljes életet élsz. Családod szeretettel vár haza és megvan mindened, amit szíved kívánhat – és mi lesz ezután, azt sorsunk nagyon okosan, elrejti el?lünk. Nem jó tudni a jöv?t. Azt mondják a régi öregek, kezdetekben a jó Isten láttatni engedte az emberekkel a jöv?t, megmondta nekik meddig élnek. Egyszer lejött a Földre és látja, hogy minden összevisszaságban van. Megkérdezte az útjába akadó férfit, te miért szalmából építettél magadnak hajlékot, miért nem k?házat húztál masszív alapra? A válasz az volt: – Ugyan miért er?ltetném meg magam, az én életemben ez is kitart. Haladt tovább, megállt egy másik viskó el?tt, ami sárból volt összetákolva. Feltette ennek a gazdának is a kérdést. Ez a gazda szintén azt a választ adta, amit az el?z?. Egész nap a Földet járta az Úr, de bármerre ment és tett fel kérdéseket, mindig azt válaszolták neki: „Az én életemben kitart.” Elgondolkodott a hallottakon és azon, amit látott. Ett?l az id?t?l nem tudják az emberek meddig élnek.

– Téged nem érdekel, mit rejt a sorsod el?led? Nem akarom elhinni.

A Tündér hallgatta a történetet, nem szólt hozzá, mosolyogva lépkedett a két férfi mellett.

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel. Érdekel, de még mindig jobb nem tudni, mint olyat ismerni, ami megnyomoríthatja az el?ttem álló, esetleg még pár boldog évet is. Gondolkodj! Ha azt mondod, nincs igazam és még így is, megéri ismerni a jöv?t, csak akkor akard magadnak a titkot.

Géza a szépséges tüneményre nézett. Szégyellte magát. Azokra gondolt, akiknek nem volt mit enniük, akiknek nem volt otthonuk, és azokra a meg nem született lelkekre, akik soha nem tapasztalják meg az élet örömét, bánatát, sikerét és esetleges kudarcát.

– Nem vagyok elégedetlen a sorsommal, kérlek, ne érts félre, de akartam tudni, nagyon akartam. Belátom oktalanság volt részemr?l. Igazad van drága barátom. Van szeret? családom, mi másért sóvároghatnék még – nagyot sóhajtott.

Megérkeztek a lépcs?höz, amin visszajutnak a valós világba. Abba az életbe, amit nekik kell a legjobbat kihozva bel?le megélni. Oda, ahonnét azért indultak el, mert a nyomasztó csend, ami körülölelte ?ket, félelmet váltott ki bel?lük. Egy titokra tettek szert, amit meg kell osztaniuk embertársaikkal. Elindultak felfelé a lépcs?n, lassan, megfontolva tették lábukat egymás elé fokról-fokra. A tündér nem kísérte ?ket, megállt a legalsó lépcs?fokon.

Géza és Szabolcs, ahogy átjutottak az id? kapuján visszanéztek. Még egy pillanatra látták a szépséges n?t, látták, ahogy hajából fényes csillagocskát szállnak felfelé, és tündökl? szemeib?l peregnek a könnycseppek. Kezével feléjük intett, mintha köszönne t?lük.

Kiléptek a tó partjára. Ott voltak a pecabotok, ahol hagyták ?ket. Mind a két zsinegen jelzett a kapásjelz?. A két barát egyszerre ugrott a botok után, az izgalom átjárta érzékeiket. Elkezdték fárasztani a horgon lév? állatot.

Rövid id?n belül mind a kettejük szákjában ott tátogott a kifogott hal.

Leültek egymás mellé. A szell? lágyan fújdogált és a leveg?t megédesítette a madarak dala. A napsugarak gyönyör? fényben játszadoztak a fák koronái között. Minden teljes nyugalmat árasztott magából.

– Szabolcs, álmodtam vagy megtörtént mindez velünk?

– Ha álmodtál, akkor én is veled álmodtam. Múlt, Jelen, Jöv?.

– Mindenkinek tudnia kell err?l!

– Szerinted elhiszik, ha elmondjuk mi történt, ha mesélünk a vas, az ezüst és az aranyasztalról? Nem fogják azt hinni, hogy meg?rültünk, mert leírjuk a szépségét annak a tündérnek?

 

Összepakoltak és elindultak otthonuk felé. Az úton nem beszélgettek. Gondolataik átölelték az erd?t, a tavat és megültek az égbolton.

Hírtelen egy szarvas vágott elébük hatalmas agancsokkal. Géza belelépett a fékbe. Nem szitkozódott, mint máskor tette volna. Meglepte ez az új érzés, ami átjárta egész lényét.

Megérkeztek a kisvárosba, ahol élnek. Hazavitte barátját, majd elindult saját háza felé. Amint megállt a kapu el?tt, eszébe jutott Szabolcs története a jöv? ismeretével kapcsolatban. Jól tette az Isten, hogy elvette azt a tudást, hogy tudjuk meddig élünk. Szeretem ezt a házat, ahol gyermekeim nap, mint nap boldogan játszanak az udvaron, nyugodt vagyok, mert békésen hajthatják álomra fejüket, biztos, stabil otthon és család van mögöttük.

Ült még egy darabig a kocsiban és gondolataiba merült. A felesége a konyha ablakból figyelte a férjét, nem értette, miért nem jön be a férfi.

Megtörölte kezét a konyharuhában és kiment elébe.

– Valami baj van? – kérdezte. Géza kinyitotta a kocsi ajtaját és megkérte az asszonyt, üljön be mellé. A n? nem értette, de beült. – Ittál? – kérdezte.

– Nem. Mib?l gondolod, hogy ittam volna?

– Furcsán viselkedsz. Miért nem álltál be a garázsba?

– El akarok mondani Neked valamit, valamit, ami ma megtörtént velem.

Az asszonya kérd?n nézett a férfira, még mindig nem volt meggy?z?dve arról, hogy párja nem ivott.

Elkezdte mesélni a történteket a feleségének, a n? csak hallgatta, nem vágott a szavába.

– Soha nem láttam még hozzá fogható szépséget – fejezte be mondandóját.

– Géza, te megcsaltál engem?

A férfi nem értette a kérdést. – Nem – kiáltotta. Miért gondolod, hogy megcsaltalak.

– Máskor ne igyál, f?leg ha kocsit vezetsz – kinyitotta az autó ajtaját és elindult a ház felé.

Utána akart szólni, de érezte, felesleges. Az asszony nem hisz neki.

Beindította a motort, kitolatott az útra és elindult. Eleinte cél nélkül rótta a köröket, majd barátja háza elé kormányozott. Szabolcs a ház el?tt ült a lépcs?n és gondolataiba mélyedt. Géza belépett a kapun és leült mellé. – Nem hiszi el az asszony, ami velünk történt. Kinevetett, amikor a vas-, az ezüst- és az aranyasztalról meséltem neki. Rám fogta, hogy részeg vagyok. Megállapította, ezért kár volt elmenni pecázni, ha nem tudtam megállni, hogy ne igyak. Pedig nem is ittunk még egy doboz sört sem.

Szabolcs felesége elindult teregetni, és csak úgy a válla fölött visszaszólt Gézának – Te is leadtad otthon a nagy sztorit, ugye?

A két barát egymásra nézett – ha feleségeink nem hisznek nekünk, akkor hogy várjuk el idegen emberekt?l? – kérdezték szinte egyszerre.

Az utcán a szomszéd Pista bácsi sétált, köszönt a két férfinak.

– Pista bácsi – szólt utána Szabolcs – álljon már meg egy pillanatra!

Az öregember megállt és megvárta, amíg odaér hozzá a két férfi.

– Pista bátyám hallott már maga a vas-, az ezüst- és az aranyasztalról?

– Valamikor régen. A nagyapám mesélt róla nekem, amikor még kisgyermek voltam. Mesélt egy szépséges asszonyról is, akinek ha jól emlékszem vissza, könny csorgott gyönyör? szeméb?l és hajából fénygömbök repültek az ég felé. Szívesen hallgattam ezt a mesét, többször elmondattam vele. Ó azok a szép id?k. Elmúltak, mint minden az életben.

– Pista bácsi, az nem mese volt, a szépség valóság és az asztalok is léteznek.

– A nagyapám is mindig ezt mondta. Legyintett és folytatta útját.

– Lesz valaki, aki elhiszi nekünk, vagy csak mesének fogják elkönyvelni? – tette fel a kérdést Géza barátjának.

– Még ha mesének is tartják, már akkor is megérte. Minden mesének van valóság alapja.

– Feltehetek egy kérdést neked?

– Kérdezz!

– Szerinted én melyik asztal el?tt haladtam el a születésemkor?

– Valóban érdekel?

 

  

2008. szeptember 2.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.11.09. @ 12:00 :: Lénárt Anna
Szerző Lénárt Anna 140 Írás
Három családos elvált nő vagyok. Gyermekeim kirepültek a fészekből, egyedül élek. Köztisztviselőként dolgozom, a feladataimat legjobb tudásom szerint látom el. Lelkiismeretes embernek tartom magam.Szeretem az embereket, átérzem gondjukat és ha tudok segítek. Megpróbálom a legrosszabb dolgokból is a legjobbat kihozni, mert azt tartom az élet túl rövid ahhoz, hogy megkeseredve éljünk. Sok mindenre megtanított az élet, elsősorban arra, hogy sosem adjam fel. Ha reggel borult az égbolt nem arra gondolok, hogy esni fog, inkább annak örülök, hogy még nem esik. Verseket gyermekkorom óta írok. Az általam írt versek "én vagyok", tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem. Romantikus embernek tartom magam, a halak csillagjegyre jellemző tulajdonságok szinte mind jelentkezik nálam. Alföldi lány lévén kívánkozom a hegyek közé. Ha tehetem a szabad időmet hegyes vidéken, sétával töltöm. Igaz kevés ilyen akad, de ha adódik akkor kihasználom a lehetőséget.