Kapus Attila : Szaturnuszi költemény

Nyomtatás

1.

Szénpor tüskézi az égbolt fátyolát,

Vörös szalagokat szór egy lámpa,

Siklik az úttest nyálkás b?rén tovább,

A fény mely most bujdosó és árva.

Nyíló kévéje a sötétbe téved,

Házunk repedésein megtorpan,

Mintha mormolna egy régi beszédet,

Öreg papként a szürke alkonyban.

Ablakunknál figyel komoran, lassan,

Mint szálló bagoly az éji magasban,

Izzása a hamvas táj ékköve,

Zúzmarás arca melegséget áhít,

Ajkunkra hinti áldásos imáit,

Tavaszunknak halk szavú hírnöke!

2.

Kályhádban azúr fuvalmak lángolnak,

Ropogó hangon, olykor megkésve,

Rásimulnak minden ölelésre,

Melyekben forró lelkünk egybeolvad.

Selymes testeden néhol angyaltollak

Akadnak lomha kezem ügyébe,

Közben úgy hevítelek sok kéjre,

Hogy csókokkal áldozok mosolyodnak!

Mint fáradt tigris, fekszem lábaidnál,

Lényed a Szent Boldogsággal kínál,

Illatod friss jázminokkal rokon,

Óh, ha tudnád, Mennyire Szeretlek!

Minden mozdulat közelebb enged,

Nekem két lágy karod – az Otthonom!