Pulai Éva : Tejút

 

Mindene volt ez a csöpp gyerek. Nézte a finom, angyali arcot, az álmában is még anyatejet szopó, rezdülő ajkat. És úgy szívta magába az alvót körüllengő édes illatát, mint aki eddig nem is élt, és e nélkül már nem is létezhet.

Lágy simítással megigazította takaróját, tenyerét óvón a le-föl mozgó pocakon hagyta, megnyugtatva a pici görcsös összehúzódásait. Talán ha valamikor a hernyók gubójából szőtt selyem érintését megismeri, vagy apró lánykaként bársony ruhácska ölelte volna legalább anyja karja helyett, akkor tudná valamihez hasonlítani a kicsi finom, meleg bőrét.

Életében nem látott ilyen szépséget, és még soha senki nem szorította magához szeretettel, mint mikor kincse szoptatás közben, kezecskéivel mellén talált biztonságot, és szinte eggyé vált testével, lelkével. Szívük felvette egy ütemre íródott, kilenc hónapig jól begyakorolt élet-szimfóniájuk ritmusát, a kis helyiséget nap fénye festette aranyra, és melegítette kedves gyerekszobává. Még a fal is magába fojtotta nedves, dohos lélegzetét.

De lassan már besötétedett, és fázott. Gyomra görcsös korgása emlékeztette, két napja nem evett, műanyag flakonból öntötte magába a kútról hozott vizet, legalább pár percig legyen hangos bensőjének telt érzete. Rettegett, mi lesz, ha ezután sem tud ennivalót szerezni? A kicsit egyre nehezebben tudja annyira megszoptatni, hogy nyugodtan elaludjon. Hamar felébred, sokat sírdogál…

Az üveg nélküli ablakkeretet dühösen csapkodta a gúnyos-kárörvendően zúgolódó őszi szél, varjú barátját is elhívta alkalmi beugrónak, a károgó refrénre. És szíve már a rémült, jeges félelem szaggató ritmusára dobbant, fájdalmasan feszítve csontos mellkasát.

Vézna, új ruhát sosem látott gyermeknyi testén összefogta pár koszos rongyát, tekintete elrévedt, de útját állta a málló vakolat, fülébe az éhesen keresgélő egerek zörgettek hitvány jelent. Keze önkéntelenül cselekedte a már ezerszer és ezerszer elképzelt megváltó mozdulatot. A képzelet végén teste verítéktől, lelke vértől volt csatakos, körmeivel árkot vájt arcán, vörös könnye folyt megállíthatatlanul.

A Hold még fémes fénnyel riadtan megcsillant…

És ők elindultak soha véget nem érő, minden nyomorúságot megszüntető csillagútjukon.

Legutóbbi módosítás: 2010.10.19. @ 13:27 :: Pulai Éva
Szerző Pulai Éva 88 Írás
A másik embert először olyannak látod, amilyennek szeretnéd. Megismered olyannak, amilyennek ő szeretné, hogy lásd... Ha én is akarom, megismersz. A híroldalt H.Pulai Évaként állítom össze.