Horváth Nóra : cseppnyi Egész

 

 

Egy csepp esik le az üde napvilágról,

lepárlik a tükör, petyhüdt kezem hajcsomót

göngyöl, felkunkorodik,

engedetlen teremtés,

védtelen,

mint a szélben bolygatott kendő,

ráhajlik torkom redőzetének lágy fodrára,

a vibráló levegő-erő szétmarcangolja,

s nem lesz más belőle, mint gyűrött arcú rongy.

 

Dallamra fognám rekedtes hangom,

megrezegnek a hangszálak,

krahácsolok,

valahogy elbújtak a szavak ajkam kapualján,

vagy bújócskázásnál meglettek,

susogó bokrok elárulnak,

csitt, jobb a síri csend!

 

Levetődöm az ágyamra,

behunyom száraz szemeimet,

a légüres tér magára hagyott,

így van ez rendjén.

Serkennek az együtt töltött fűszál-percek,

rövidek, gyorsak, serények, megállnak a növésben,

kiégésük lehetetlen.

 

Akkor miért hiszem, kell itt még lennie valaminek,

balsejtelemnek, mi beárnyékolja

sugárzó gondoskodásom eltékozolt sugallatát? 

Nem érzem úgy, ha a közelemben tudhatlak,

olyan ritkán vagy velem,

hozzád hív a visszasuhanás,

elönt találkozásunk izgalma;

kihűlt tea önti belém a kétségek cseppjét,

eggyé válását, a gőze

kioltja utolsó csepp vérem nem-létezését,

s lelketlen lelkemig issza,

bennünk cseperedik az Egész:

mi te vagy, vagyok én;

embriója.

 

Legutóbbi módosítás: 2010.10.18. @ 09:52 :: Horváth Nóra
Szerző Horváth Nóra 87 Írás
"Egyedül birkóztam meg a megfelelés legádázabb ellenségével, már mondhatom, hogy veled, győzött az öntörvényű jelen, a múlt diktatúrája felett." (Mint... c. versből részlet, 2013).