idézem fel, melyeket kintr?l hoztam s bennem laknak. Ez mindig felsegít*.
Mint most is. Már egy éve ülök a kerekes székben, és hogy átkoztam azt a percet, amikor felültem arra a motorra, amit sikeres érettségi vizsgámra kaptam Svédországban él? nagybátyámtól.
Még 56-ban ment ki, s gazdag ember lett bel?le. Valamilyen feltaláló. Itthon is mondták, hogy „m?szaki zseni”, de nem sokra ment vele. Pénzt nem, csak irigyeket szerzett magának. ? küldte a motorbiciklit. Ott kint kifizette, s itthon a keresked? ideadta. Apám hazatolta – ráülni nem mert – és beállította a kapualjba.
Kérdeztem kié, mikor megláttam, de azt válaszolta, csak meg?rzésre hozta el. János bácsi majd érte jön, mert ezzel akar furikázni, ha hazalátogat. Elhittem. Annál nagyobb lett aztán a meglepetésem, s örömöm, amikor a vizsga után megtudtam, hogy az enyém (!)
Le sem vettem az ünnepl?met, amiben vizsgázni voltam, kinyitottam a nagykaput, berúgtam a motort, felpattantam a nyeregbe, gázt adtam, és…
És három hét múlva tértem magamhoz a kórházban.
Az történt, hogy teljes gázzal kivágódtam a nyitott kapun, egyenesen az utcán közleked? sárga villamosnak.
Kéthónapos kezelés után ültettek be a kerekes székbe el?ször és mondták, ez fog ide-oda vinni, nem a lábaim. Erre a kijelentésre elájultam, de életre injekcióztak.
Ez van most, azaz volt, mert rájöttem az éjszaka, nem tudok változtatni a dolgokon, inkább nekem kell megváltoznom. Belülr?l. Eszembe idéztem, milyen jókat beszélgettünk mindig Mikivel, a szomszéd fiúval, aki nálam két évvel nagyobb, de soha nem szégyellt velem, a kisebbel barátkozni. Az is eszembe jutott, hogy mennyire szerettem sakkozni, s azt most is tudnék, meg milyen er?sek a karjaim – tudok majd akár úszni is. Ott van a számítógép is, majd megtanulom használni, eddig nem izgatott, de most majd!
Meg még sok egyéb dolog is megjárta az eszemet, mi mindent tudok majd elvégezni, amihez nincs szükségem a két lábamra.
Reggel mondtam is a n?vérkének, hogy felkészültem a hazamenetelre. Délután már otthon gyakoroltam a kerekezést az ebédl?asztal körül. Este áthívattam a barátomat, Mikit. ?szinte öröm terült el az arcán, amint meglátott. A régi szokás szerint kezelt le velem.
Kés? éjszakáig beszélgettünk. Felemlegettük az együtt töltött nyarakat, vakációkat, hitványkodásainkat, ismer?söket – fiúkat, de f?leg lányokat. Végül anyukám szakította félbe a nagy beszélgetést.
„Mit tudtok annyit beszélni?” – kérdezte.
„A múltról beszélgettünk, Margit néni” – válaszolta Miki.
„Jól van fiúk, de mára már elég!”
Még sokáig méláztam azokon a dolgokon, amiket felemlegettünk – fiatal létemben is mennyi emlékezni való van a múltamban!
S mire való a múltunk? Hogy elmondjuk egymásnak.**
* Faludy György: A boldogság titka
** Faludy Györg: Az, mit ma megtanultunk…
Legutóbbi módosítás: 2010.10.04. @ 12:00 :: dr Bige Szabolcs-
