Olyan természetes nyitottsággal szól hozzánk – még így generációkon át is -, ahogy az ember csak a barátaihoz beszél. E glossza-verssel adózom Kosztolányi Dezs?nek. (A vastagon szedett sorok természetesen t?le származnak)
Mint aki a sínek közé esett…
baráti Ávét intek feléd.
Mint ki gyomok közt felkeresett
és általérzi t?n? életét,
szorongva, kih?lt álmok felett
hasalok – kijárt utad felén;
a végtelent, a távol életet
nyirkos talpfákra írja penész
s zakatolnak baljós kerekek,
cikázva lobban sok-sok ferde kép,
pörög a film, egyre csak pörög;
sír az izzó, szikrázó kerék
és a halál távolba mennydörög
– arcán durva daróc a keret.
Lényed a múlt vásznán átcsöpög
s torkomból egy régi hang keserg:
Üdvözöllek… „Senkim, barátom!”
Mint aki a sínek közé esett…
