– Hol jártál, fiam – kérdezte az anyja, a kemence sutból. – Adtam szénát a jószágnak – volt rá a válasz. Széna vagy szalma, a sötétben nem látszik, de az anyja a szagáról…
Bizony a szagáról, meg a testek fényes illatáról, a sötétben is megmondta volna, de ráhagyta. Legényember, majd megn?sül! De abból nem lett semmi, hiába maradt ki a háborúból. A szeme miatt.
A leány bezzeg óvatosabban, hacsak nem menyecske volt! Óvatosabban, lábujjhegyen somfordált a házba, hogy elkerülje az ostort, amellyel egyébként a Riskát ösztökélték odabökve inkább, a nevén szólítva, hol kanyarodjon be a szekér. De a szántásban az igázott barmot vezették, szegény háznál egy kölcsön tehén lett befogva melléje a járomba.
Ha menyecske volt – a búcsúban bizony el?került a bicska, mert a lagymatag férj is kialussza egyszer a bort, miel?tt a búcsúban újra berúgna, mert akkor a szeszt?l feltisztul az emlék, hogy asszony dunnája mikor is h?lt ki!
Na, de a leányt aligha lehetett a járomszöggel bezárni, nem volt az olyan jámbor, igaz a fehér menyasszonyi ruhát örökölni fogja, drága a csipke, a fátyol, az uszály, ideje lenne f?köt?re cserélni!
A balesetet máshogy mesélték, mint a családban. Karcsi fent állt a gép tetején. Amíg az aratáskor lányok fonták a szalmakötelet, a kéveköt? asszonyok serényen dolgoztak itt is, sietni kellett. Gyakorlott kézzel, az asztagon állva, villával adogatták a kévét. Karcsi oldotta és etette a dobot. A reggeli pálinka, az éhség vagy a por és forróság volt-e?
Volt, aki úgy emlékezett, igencsak leste a fehérnép hajladozását és megszédült – hogy a déli naptól-e?
Szaporán jár ilyenkor a kar, a derék és a bontogató kéz is, a gép nem állhat! Mondják, a bontott kéve után szédült a dobba!
Józsi leállította a gépet, de mindennek vége, kés?, megpróbálták még élve kihúzni a Karcsit, aki egyetlen gyereke volt az anyjának, testvérei az els? háborúban odavesztek. Ki a fogságban, ki elesett a lövészárokban vagy szuronyrohamban – de odalettek. Odalett végül Karcsi is, és Józsi jobbszeme is.
Keményen állt a gépben a szalma csak Karcsi teste ernyedt el, még kett?t rúgott; így mesélték. Ordítani nem hallották, talán elnyomta a lányok sikoltása – többeknek ígért mátkaságot.
Józsi észre sem vette, hogy a szeme nem is a portól ég, s?t már csak az egyik könnyezik. Megszédült. Lovas fogatot kerítettek, talán a csépl?gép gazdája hajszolta lovait a szomszéd faluba a doktorhoz, de már bizony hiába!
Így lett oda Józsi jobb szeme és Karcsi egészen.
A gép mellett csakugyan álltak lányok is, a banda – így hívták a tüszköl? gépet kiszolgálókat – sok emberb?l állt. Az ember azt hinné, a fél falu ott serénykedik. Van, aki a zsákot a gép nyílásai alá, hogy ne peregjen a szem, van, aki a teli zsákot hordta el – ezek keménykötés? legények voltak, de a szalmát is hordani, kazlazni kellett, a kazalt rakni tudomány volt, a szalmát hordani, a töreket gereblyézni megtette akárki.
A törek kés?bb is fontos szerepet játszott, a vályogkészítésnél, az ünnepi tapasztásnál.
Józsi gépész volt, hiszen iparos ember lévén, értett sok mindenhez, nemcsak jó keze volt, de a feje is, fogott az ceruza nélkül is, igaz le is tudta rajzolni, amit kellett, el?rajzolta, amikor a fát méretre vágta.
Néha levágta a gép a hajtószíjat, akkor bizony a gépésznek ugrania kellett.
Amerikás volt a sógora, három év után néhány dollárból megduplázta a gazdaságot, még egy tehén, hogy fogatolni lehessen, néhány hold szántó, hogy aratni. Az els? aratáskor belebukott a búzába. Egy szó nem sok, annyit sem szólt, csak eld?lt, a lendülett?l, balra el?re a kasza után. Ez éppen a háború el?tt történt, valami megérzés hazahúzta. De hogy meghalni? Derék ember volt, inas, alacsony és szívós, Amerikában el?munkás, ami nagy szó.
Fekete vagy barna lehetett a haja, mint az esküv?i képen, ahol a korán megöregedett asszony arcát még kipirosította a mester, mert így dukált!
Az asszonynak a mirtuszos fátyol az arcából hátrahajtva. Ki tudja, ezt a mirtuszt ki hozta divatba, a pártát sutba dobva. Vagy a városi fényképész így látta jónak. A v?legény csontos kezéb?l, mint hervadt virágok préselt szirma, konyult le a fehér keszty?. Na, ez sem ment volna rá igaziból a kezére! Kellék volt a javából.
Józsi bácsit az üvegszeme marasztalta otthon a háborúból. Kerékgyártó volt a szakmája, a kamra mellett m?hely. Özvegy nénjével megosztotta az elárvult házat.
A családi krónika szerint, fiatal korában egy szilánk vagy gyaluforgács bánt el a jobbszemével. Már csak mesélt arról, hogyan kell a tüzesített, karikára hajlított talpat, a küll?s kerékre igazítani, hogy híja ne legyen, ne döcögjön az úton. Volt, aki szerint szikra pattant a szemébe.
Szebb az életmentésr?l szóló legenda, amit faluszerte meséltek, hiszen az a bizonyos Karcsi, a legjobb barátja mégiscsak odalett.
Az udvaron szekér, a kerekeit még Józsi bácsi – igaz, akkor még hol volt bácsi – szerelte fel! Tökéletesen megfelelt az még húsz-harminc év múlva is, csak a kerékagyat kellett jól megkenni.
Mesélik, hogy a kalapja mell?l hol rózsa, hol más virág kandikált be a hajnali ajtónyílásba, de úgy, hogy még a sötét éj maradéka ott legyen a hátán, ne csak néhány szálra való szalma.
Itt már visszatértünk Józsi bácsi üvegszeméhez, Karcsi nyugodjék békében, lehet már húsz éve is a temet?ben, ahová ugyancsak ellátogatunk. Nekem a balesetet mesélték, de a hajtószíjra gyanakszom a magam eszével, azt bizony ledobta a szemem láttára is.
Az nem volt baleset vagy mégse, csak az iskolamester csodálkozott rá néhány villogóan feketeszem?, ügyes és dolgos legényke, vagy éles esz? kislányka fogalmazása olvasása közben, honnan örökölhetett ennyi finomságot, eszességet a gyerek – italozó szüleit?l-e?
Mert a háború kissé megbolygatta a paraszti világot. A szigorú erkölcsök a városba irányuló népvándorlás, a munkáslét vagy a cselédlány-sors nyomot hagyott.
Józsi, akármilyen dolgos lehetett, ki adta volna hozzá a lányát?
Amelyik vénlány meg hibás volt, az neki nem kellett.
A húga nem bajlódhatott egyedül a sok gyerekkel, igaz, volt, akit az árvaságból a torokgyík vagy skarlát kiszabadított, hogy angyalként vigyázzon a családra a továbbiakban.
Józsi nem volt angyal, de jó ember volt. Nem hagyta a húgát és a családját, a magáénak fogadta a gyerekeket. Nagy természete lassan csillapult, otthonül? lett.
A falu végén, egy púpos asszonyról úgy hírlett, hogy angyalcsináló – igaz volt-e?
Néha egy-egy bankót és egy kis pálinkát még évek múlva is vitt neki Józsi, még bácsi korában is.
A huncut asszonyszemek is megfáradtak, így hát csak nappal járt ki a határba, a boglyákhoz és a két tehénkét járomba fogva behordta a tél el?l a szénát.
Járomba fogta ?t is az élet, amely vele csendesen ballagott. Ebben az üvegszem sem akadályozta.
Talán abban sem, hogy szent Pétert felismerje, merthogy a sógora után ment azóta ? is, a szent Mihály lován.
A húga és a gyerekek – akik szinte apjukként tisztelték – árvácskát ültettek a horpadt hantra a cinteremben. A sírra vet?dött a kis templom árnyéka minden délután, pontosan kett?kor, hiszen kett?kor borult rá a szemfödél árnyéka épen maradt szemére is.
Legutóbbi módosítás: 2010.09.13. @ 17:54 :: Radnai István
