A papnövendék reggel bejelentette anyjának, hogy befejezi a teológiai tanulmányait, de nem engedi pappá szenteltetni magát. Az özvegy ájuldozott:
— Megőrültél, kisfiam? Tudhattam előre! Te nem dönthettél így, biztosan azok a kis rüfkék…
— Anyám, rossz szót nem akarok hallani Annuskáról!
— Mi az, hogy Annuskáról?… Hát ő?? Tudtam, tudtam, ott voltál olyan sokáig az éjjel! Megrontanak! Ne légy buta fiacskám! Tudod, milyen nehéz volt a mai világban elhelyezni Esztergomban téged! Gyanús személyek lettünk miatta, mégis vállaltuk. Most adnád fel, a cél előtt? Egy ilyen miatt?! Ne játszd el a biztos jövődet!
— Anyám. Már elég felnőtt vagyok, tudom, mi a jobb nekem. Kérem, ebbe ne szóljon bele. Kérem!! Ígérem, kárpótolni fogom, de most engedjen élni! — És csitító szeretettel átfogta a zokogva egy székre rogyó asszony vállát.
Hanem az anyja ezt másképp gondolta. Eddigi csendes modorát meghazudtolva leste meg a lányt, és vad anyatigrisként rátámadt:
— Te, szégyentelen! Mit akarsz te az én kisfiamtól? Kódisok vagytok! Hitetek sincsen? Az már majdnem pap, te meg egy rossz cseléd vagy. Miért nem arra kereskedsz, amerre neked is hasznosabb volna? Mindenki tudja, hogy eszi a fene utánad a molnárt! Neked az nem elég? A Gálfi naccsága már kinézett téged a fiának! Miért az én ártatlan gyerekemre fáj a fogad?
A lány bénultan állt, szívét méregként marták a freccsenő szavak, mint a tömény lúgkőoldat a beszennyezett ruhát. Lehajtott fejjel hallgatott, tudta, meg kell tisztulnia ettől a vádtól, és másként az nem megy, csak, ha elengedi, ha másként nem megy, elkergeti a fiú csapdában vergődő lelkét. Hiszen annak útját már rég kijelölte egy felsőbb hatalom. Ebbe neki…, pont neki nincs joga beleavatkozni.
(…)
Alkonyodott. A nyári hőségre való tekintettel a kerthelyiségben játszott az a pár szál cigány, akik azért elég jól muzsikáltak ahhoz, hogy itt, vidéken becsalogassák a vendéget, és kedvet csináljanak a tánchoz. Anya Annuskát és Marát leültette egy asztalhoz és körülpillantott. Az egyik árnyékos asztal mellől, mély meghajlással feléjük bólintott Gálfi.
— Nekünk köszön…— szólt fojtottan a lányokhoz.
— Láttam, anya — válaszolt olyan lelki nyugalommal Anna, hogy még Mara is felkapta a fejét.
— Mi van, már nem utáljuk?
— Nem utáljuk. Mi a baj vele?
— Nem azt mondtad, pont miatta nem akarsz ide jönni… olyan tolakodó?!
— Az rég volt — szögezte le Annuska, de a szája megrándult.
— Szabad? — hajolt meg István, úgy tűnt színjózanul az asztaluknál, és gavallérosan összevágta a bokáját. Nem nagyon hitte, hogy a felkérés eredménnyel jár, sok elutasításban, dermesztő tekintetben volt már része, akárhol próbált a lány közelébe jutni.
De Anna felállt és elfogadta a felé nyújtott kart. A kertajtón ebben a pillanatban lépett be Déneske. Feltűnést keltett, mert ilyen helyeken őt nemigen lehetett látni eddig. Újabb, nagy, családi vihart kavaró beszélgetés után indult el ide, mint aki már dönteni látszott. Válasz nélkül hagyva anyja sopánkodását, leakasztotta a vállfán lógó zakóját, vállára vetette, és kifordult a kapun. Annuskát nem találta otthon, a gyerekek mondták meg, hogy bálba vitte őt az anyjuk.
A cigány húzta, Annuska borzongva, majdnem undorral érezte derekán a férfi tenyerét. De tekintete minden fordulatra a bejáratnál álló fiúra esett, aki kerek, hitetlenkedő szemekkel állt, horogként begörbített mutatóujjával tartva a hátán lógó kabátot. Kihajtott nyakú, égszínkék inge világított, mint a harmatos ártatlansága.
— Annuska nem is sejti, mióta szerettem volna legalább így tartani a karomban magácskát!
— Ne mondja, Gálfi úr!
— István a nevem, Pistának is szólíthat, ha egy kicsit szimpatikusnak talál… Úgysem nyugszom, míg meg nem hódítom a szívét. Maga csakis az én feleségem lehet!
Ez hangozhatott vicces udvarlásnak is, de nem az volt…
Rossz íz gyűlt a lány szájában. Valójában ezért jött ide, ezt kellett elérnie…, de milyen riasztó egyszerre szembesülni a jövővel! Rémületet érzett. Szíve szerint ellökte volna ezt az alakot, taszította idegen testének illata, az izzadó kezei, egyiktől már átnedvesedett rajta a vékony ruhaderék is, és úgy tapadt az ő kezéhez a másik tenyere, hogy abban benne volt a cseppet sem kívánt tolakodó ragaszkodása is. De Déneske őket nézte. Vele most el kell hitetnie, hogy ezt az embert választotta…
— Jól van, Pista, táncoljunk.
Fél óra se telt el, már az asztaluknál ült Gálfi, és egyre közelebb húzta a székét Annuskához.
— Nem üldögélni jöttünk, ugye? — kérdezte a lány, és Pista mámoros arccal vitte táncba újra, meg újra. Vállára hajolva lassúztak, és a lány szeme sarkából azt a másikat leste. A fiú megindult feléjük, és meghajolt a pár mellett:
— Szabad? — Anna megállt.
— Menj haza, Déneske, nem akarok botrányt.
— Én sem, de velem kellene inkább jönnöd.
— Nicsak, a papocska! — avatkozott be a gőgös Gálfi István, már kivételes helyzetben érezve magát.
— Nem vagyok pap, nem is leszek. Annát én…
— Ne, Déneske, ne mondj olyant, amit hamarosan megbánnál.
— De én…
— Nem, Déneske, már túl késő, én ennek az embernek a menyasszonya vagyok. — Kimondta, mégsem jutott a tudatáig, hogy mindenki füle hallatára tett egy elképesztő pontot a kérdőjel helyére.
Legutóbbi módosítás: 2010.09.13. @ 18:19 :: Pápay Aranka