Megmásztam az id? árnybérceit rég,
hol némán n?nek roppant sorsfalak,
könnymarta rácsok közt enni kér még
a múlt, de a tálba nem jut, csak salak.
Te fogtad halálba hajló kezem,
majd hirtelen fagyos t?rt döftél belém
és most úgy állsz bennem, s úgy emlékezem
rád, mint nyárra gyermek, els? zord telén.
Én kihánytam mindent, mit torkomon
önvád taszított le, mégis élek.
Az elmúlás kéretlen, vén rokon;
nem foghat ki rajta semmi lélek.
Magamban emeltem, s még áll az oltár.
Börtönt, templomot bennem leromboltál.
