Boér Péter Pál : Maestro

 

– Mondja fiam, miért veszteglünk itt percek óta?

– Az a helyzet uram, hogy forgalmi dugó alakult ki. Valami történhetett, baleset, katasztrófa, vagy más szokatlan, de úgy beragadtunk ide, ha elindul a forgalom akkor is lassabban fogunk haladni egy gyalogosnál.

– Ez rémes! Még jó, hogy nincs semmi fontos elintéznivalóm. Milyen csend van! Nagyon érdekes, itt a város közepén, tengernyi a kocsi, mozdulni sem lehet és mégis.

– Nekem is feltűnt uram, talán mindenki spórol a benzinnel. Senki nem járatja a motort, ahogy mi sem. Máskor tülkölni szoktak, veszekedni és kiabálni. Egyik-másik kocsin eleresztenek olyan zenét, amitől hajszálrepedések jelennek meg a karosszérián, most meg vágni lehet a megnyugtató kellemes csendet.

– Én itt a kanapén alszom egyet, amíg indulunk.

– Ha megengedi,én is hátra engedném a széket egy kis szundításra. Úgyis észrevesszük ha változik a helyzet, akkor már tényleg tülkölni fognak.

– Aludjon nyugodtan! Milyen szép zene hallatszik be. Nézze csak, ott a sarkon egy ember hegedül.

– Gyönyörűen játszik uram, úgy látom európai így első ránézésre.

– Miből olvasta le? Ja, igen, hiszen maga is első generációs, talán jobbak még a szemei ilyen első rálátásra. Már csak azért is, mert én egy eléggé szakadt ruházatú, elnyűtt fazont látok csak benne, viszont a zenéje felséges. Bármelyik koncertteremben mindenki neki hódolna. Vigyen oda egy százast, tudja mit, egy ezrest és hívja ide. Érdekes embernek tűnik, kiváncsi vagyok miért az utcán zenél egy ilyen őstehetség.

– Akkor most ugrott az alvás uram?

– Fiacskám, sosem voltam zsarnok, ha visszagondolsz a szolgálati idődre. Nem bontottam le másodpercekre semmit, nem ellenőríztelek, úgy gondolom, arany életed van. Ezt a kis szundit most ugrasztod, legalábbis átmenetileg.

– Oké főnök! Pillanat.

A sofőr látható lelkesedéshiánnyal küszködve, kikászálódott a hosszú limuzinból és az egymásra zsuppolódott járművek között odaszlalomozta magát a zenészhez, aki megdöbbenve fogadta egy dúsgazdag ember hatalmas adományát. Nem túlzott lelkesedéstől fűtve, de úgy gondolta, ha már valóban személyesen látni akarja, akkor különös gavallérságát illendő viszonozni, odamegy és beköszön neki.

– Jó napot uram! Parancsoljon velem! A sofőrje említette, hogy látni kíván.

– Üljön be, beszélgessünk!

A zenész elgondolkodott, hogy időt veszít, de pénzt semmi esetre sem. Ennyit egy hónap alatt nem muzsikál össze. Egye fene gondolta és beült.

– Parancsoljon velem!

– Mutassa a hangszerét!

– A hangszerem nem szeretném kiadni a kezemből.

– Soha nem hallottam hasonlóan szépen szóló hegedűt. Bizalmat érzek irányodba, megmondom, van egy Stradivárim, szépen szól, de tiéd szebben.

– Tudja uram, ezt még az ükapám édesapja csinálta azzal a céllal, hogy a fia, az én ükapám a szegénysorból kicsit jobbra, többre vigye. Megtanuljon zenélni, így azóta mi zenész familia vagyunk.

– Szörnyű állapotban van a hangszer, szerteszét fúrta a szú, tiszta repedés, egészen furcsa szaga van.

– Füst uram, füst! Tudja, gyermekkoromban igen kicsi házban laktunk , a szél a kéményből nagyon gyakran visszafújta telente a füstöt, a lakkozás már teljesen lekopott.

– Hosszában több helyen végig van repedve, megfogni is alig merném, szétporladna a kezemben.

– Az a helyzet, hogy egy hegedű minél régebbi, annál szebben szól, általában.

– Vannak nagyon régi hegedűim, tudja ugyanilyen rémséges állapotban, de azok nyekergően kornyikáló hangot képes csak kiadni.

– Szabad megkérdeznem, milyen gyakran használják a hangszereket?

– Évente kétszer, háromszor egy partin neves hegedűművészek szokták megszólaltatni őket, de sérti a fülemet a hangjuk.

– Megértem. Egy hangszerhez szív kell! Szív kell a megalkotásához, szeretni kell és használni. Olyan ez, mint amikor egy házat nem használnak, egyszerűen depresszióssá válik és tönkremegy. Ha egy hangszert használnak értő kézzel, meghálálja és egyre szebben ontja magából a zenét.

– Igazságalapja van a szavaidnak, csak azt mondd meg, hogy a Stradivárim miért nem szól ilyen szépen.

– Mielőtt erre válaszolnék, láttam már életemben Stradivárit, egyik sincs jobb állapotban, mint az én becses hegedűm.

– Igazad van, azok is valóban igen nyűtt kinézésüek, de remek hangjuk van.

– A remek és a csodálatos között különbséget érzek.

– Én is. Ezért szeretném megvenni a hegedűdet!

– Nem adhatom uram, ez a család legfőbb kincse, apáról fiúra származik. Ükapám halála után kapta meg dédapám, nagyapám, apám, majd én. A fiam várólistán van.

– Szó szerint várja a halálodat?

– Nem a halálomat várja uram, rendes ember az, maga is zenész. A becses hangszert, azt igen, azt várja!

– Honnan származol, Maestro?

– Én és a Maestro! Hát való igaz, jó néhány koncertterem ajánlott már örökös szerződést, de nem vállaltam. Tudja a nézőtéren olyan rideg, székekben ülő, hamis műélvezetet arcukra erőltető sznoboknak nincs kedvem játszani. Inkább itt az utcasarkon.

– Inkább itt? Szóval honnan származol?

– Transsylvániából.

– Vicces ember vagy, sejtettem, hogy ezt fogod válaszolni.

– Az egy valódi hely a Kárpát-medencében, Európa közepén.

– Ja persze, tele vámpírokkal…

– Ismétlem uram, kérdezze meg a sofőrjét. Érzem az akcentusán, hogy ő is odavaló.

– Ez nem semmi, ti tényleg jól be tudjátok azonosítani egymást. Európából jött. Mondd csak fiam, honnan is?

– Ráhibázott a Maestro, valóban onnan jöttem.

– Sok ilyen őstehetség lappang arra?

– Vannak uram, vannak! Muzsikus cigányoknak nevezik őket.

– Szóval Maestro, mennyibe kerül a hegedűje?

– Nincs ára uram, nem eladó!

– Kicsit hóbortos kedvemben vagyok, elcserélem veled a Stradivárimat.

– Nem lehet uram, ez a család kincse, a fiam örökli a halálom után.

– Mikor kezdtél el zenélni?

– Nem emlékszem.

– Valami gond van a memóriáddal? Látom, hogy olyan 60 körül jársz. Nem vettem észre a demencia tüneteit rajtad semmiben.

– Nincs emlékezetkiesésem, egyszerűen hamarabb zenéltem, mint beszéltem.

– Ezen a hegedűn?

– Nem uram, ezen soha nem játszik más, csak a családfő, mint említettem volt.

– Mégegyszer felajánlom a Stradivárimat, abból egy kisebb várost megvehetsz magadnak.

– És mit csinálnak a lakók?

– A lakók a pénzükön vesznek maguknak házakat, ahol akarnak.

– Uram egyáltalán nincs kedvem egy teljesen üres városban egyedül éldegélni.

– Egészen érdekes jelenség vagy. Arra nem gondoltál, hogy egy csomó hangszergyárat is megvehetnél magadnak?

– Ilyen hegedűt egyetlen hangszergyár sem csinál.

– Ebben sajnos igazad van. A fiad milyen hegedűn játszik?

– A fiam egy nagyon jó hegedűn játszik, gyönyörű a hangja, de…

– Igen, értem, várja ezt a hegedűt. Hogy én milyen hóbortos vagyok. Nagyon megkedveltelek öreg.

Azt hiszem nagyjából egyidősek vagyunk, szólíts te is öregnek! -Ha ezentúl csak nekem zenélsz, a fiadnak adom a Stradivárimat, úgy neki is lesz egy komoly hangszere, a világon a legmegbecsültebb.

– Uram, az ő hangszere kiváló, gondolkodóba ejtett, ám én képtelen vagyok csak egy embernek zenélni. Létszükségletem, hogy lássam a visszajelzést a járókelőkön.

– Értelek, de valld be őszíntén, igencsak szegényesen élsz.

– Több mint szegényesen uram, ez az egyetlen vagyonom, ami rajtam van.

– Nem értem, nincs ruhatárad?

– Van, itt van épp rajtam.

– És a fiad?

– A fiam sem sokkal gazdagabb mint én és az unokám sem.

– Ők is így zenélnek mint te?

– Ha a minőségre gondol, akkor feltétlenül vannak olyan jók, ha nem jobbak, mint én az ő életkorukban. De hát nyílván még fejlődnek és valószínűleg, ahogy annak rendje-módja van, túltesznek majd rajtam.

– Miért nem kamatoztatjátok azt a felbecsülhetetlen kincset, amit a családotok tehetsége rejt?

– Az előbb említettem, hogy a járókelők visszajelzése vagy egy mulatságon az emberek tánca az igazi fizetség nekünk.

– Fura szerzet vagy! Na, azt hiszem a dugó kezd lazulni, mindenhonnan tülkölnek. Maradj a limóban, dőlj ott

végig, ha akarsz!

– Ülve maradnék, ha nem baj.

– Nyugodtan.

– Nem tudom hová akar vinni uram, de jó lenne ha visszaszállítana, mert ez az utcarész a megszokott

előadóterületem.

– Meglesz. Fiam, – szólt a sofőrnek – most elmegyünk az ügyvédemhez, szerzünk két tanut és elvisszük

a hegedűmet -a Stradivárit-, ennek az embernek a fiának. Hol lakik a fia Maestro? Igazán megérdemled ezt a megszólítást, függetlenül attól, hogy nem egy zárt előadóteremben, hanem egy annál jóval nagyobb szinten, jóval nagyobb közösségnek okozol gyönyörűséget csodálatos zenéddel.

– Három utcával odébb lakik a fiam, hamar ott leszünk.

És a milliomos olyant tett, amilyent nem igazán szokott, annak ellenére, hogy alapvetően rendes ember hírében állt és ez nem csak csacska szóbeszédként mozgott, igazán valóságközeli állítás.

Ügyvédje és két tanuja mellett a zenész fiának adományozta Stradiváriját azzal a kikötéssel, hogy a családban mindig a második használja azt, mint minőségi zenéhez, minőségi hangszerként. A legidősebb értelemszerűen a felbecsülhetetlen és felülmúlhatatlan családi kinccsel hegedűl ezután is.

Egyedüli záradékként mindössze annyi kért, hogy abban az utcában, ahol épp az öreg -akivel egymás pertu öregei lettek- és majdan utódai zenélnek – közvetlen közelükben mindig egy foglalt parkolóhely legyen családja számára.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 751 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/