Milyen szép parány lelket láttam,
Távoli kilométer hervadtságban néha,
A kis néma ablakokon ki-kilesve,
Belenézve a nagy semmibe gondoltam,
Fehér havon átsz?rt fényben,
Te vagy-e az vajon – magányomban,
Álmodoztam, – én veled lakom,
Egy olyan régi öreg házban,
Mit jelent az elme álma,
A tudatból a tudattalan mikor,
Kitekintve a gondolatok ezer lepke,
Engem elzavartál,
Másnak azt mondtad : elhagyott,
Jött a tavasz és minden megfagyott,
Néhány percre az Ördög is megállt,
Most megdermedve a táj a havon,
Visszafordultak az id? pillangói,
Szeretnének férgek lenni,
Törve koponyacsontot, vel?t enni,
Vagy csak kenni a vért,
Hagyni, amíg folyik ez a dolog,
Én vagyok itt most méregpoharadban,
Világod, amit neked tartogattam,
Vakablakban Anyád ábrándjait,
Nyakadon él?sköd? öcsik, hugik,
Az Isten is majd elveszi egyszer,
Jószíve ha adni tudott bennem,
Dobog a düh, az Ördög meg áll,
Álmélkodik, – ostoba vagy,
Csak egy gyerekember,
Folyton cibált, ideg-ráncigált,
Percekb?l valamit éppen érz?,
Bonyolult sebviszonyokban,
A jelen vérz? t?gyein
Egy rész tejet két rész vízzel, ha ád,
Csalás az életed, minden a túlélésért,
Ez meglepett, mint Ördögöt,
A félelem, mikor pokolra hívta,
A kéjn?: „szép hercegem! – jöjj velem!”
Az Ördög meg csak álmélkodva állt,
Bizonytalan kérdve meg,
A bizonyos halált, hogy mivé lesz,
Az élet, a parány kis lelkek,
Nézd, hogy menetelnek idegesen,
Vesztük keresve,
Mi embertelen, attól emberibb,
Ez így lett eltervezve,
Mondta akkor az Isten,
A létezést érted,
Ha tudod mit jelent,
A nincsen.
Legutóbbi módosítás: 2010.06.04. @ 14:17 :: Molnár Zsolt
