Leleszi Balázs Károly : Rézmetszet tajtékos tengerrel

                           „Eljön az éjjel, amelynek minden csillaga szívig ég el.”

                                                                                                         (JÓZSEF ATTILA)

 

Még mindig eleven képként él bennem a domboldalba vájt
pince el?tt lobogó tábort?z, és most a szobában szétterül? füst fátylán át
újra megidézem b?röd mandulaillatát.
Ilyenkor feltárul a láthatár, mint karavella bástyáján
?rt álló matróz el?tt, aki a már ismert világ határain túli parton,
a tollas pálmafák alatt, barbár tábortüzeket fedez fel.

 

Szél cserzett Bolyongó: mondd, hányszor kell eltévedned,

hogy végre megérkezz egyszer valahová! Navigare necesse est!

Akik nem tudják hová igyekszenek, azoknak mindegy milyen a széljárás.

 

A délkörök tengerein vándorló sebzett hajós sebeit legalább
a napsugár gyógyítja, amir?l egykor verseimben is szóltam. A költészet,

egy tündökl? ruhájú angyal – néha megjelenik házamban.
Ahogy nárciszszuszi fényképeidet nézegetem, engem már rég elfeledtél,
már másra mosolyog szemed, amikor ott vagyok emlékeidben,
tajtéknyögéseid óriáshullámokká növekednek.

 

Kagylóhéjakon lépkedünk, ez volt az évszázados térképek

szétmállásának ideje és a vízbe fúltaké. És a romlás nélküli tájaké.

Bizony, bizony hányszor, de hányszor láttam ölelkezéseink

után tekinteted kalózvitorlását álombéli sziréntájakon vándorolni.
Elhullott madártollakat sodor lábunk elé a szél:

szabadság áldozattal jár.
Van mit feldolgoznia az emlékezetnek, mely születésünknél sokkal öregebb.

 

Hányszor és hányszor történik meg velünk,
hogy szép szavak s ígéretek követ?en a karunkba zárt

test mögött nem azt fedezzük fel, akit egykor vágyakozva kerestünk.

Vonalakká, barázdákká hullik szét a lenyomat.

Az id? lemeze beszakítva. Nem maradt más csak a vés? s a kalapács.

Mindent azt tart össze, mi nem mulandó.

A megvénült m?vész oly mélyre süllyedt el a homályban,

hogy moccanásai nem is hallhatók. Talán ez az utolsó munkája.

 

Íme, itt vagyunk mind a 16. századi rézmetszet díszletében,
kiszolgáltatva a Tenger irgalmas kegyelmének.

És a Tenger olyan ünnepélyes azzal a szétterített oltárterít?vel.

Kórusének hallatszik, majd a szél elhalkulva ül le a föveny padsoraiba,

mert a kórus énekel.

Valaki rázni kezdi az éjszaka köpönyegét, két különböz? valóság

keveredik össze a m?vész munkájában,

érkez? és visszatérni nem szándékozó karavellákkal.

 

Éjszaka van. Egy másik éjszaka. Olyan éjszaka, melyet
a már említett mester meg is örökített rézmetszeteiben. A csillagok

ott felejtik fényüket arcomon, magamban tárolok

egy kis kozmoszt, mit nem is láthatok.
Hajnalodik. Áttetsz? versüket írják a szell?k.
Napfény gongütéseire ezer madár zsolozsmázik a kertben.
Ama Assisi sarutlan tanítványai ?k.
A megbocsátás kelyhét már rég kiittam.
Felejtek. Átölel a Hiány. Magányomtól felragyog.
Feltárja az élet titkát. A titok Istenné, a kijelentés pedig a miénk.
Térdre hullok. Imádkozom.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Leleszi Balázs Károly
Szerző Leleszi Balázs Károly 41 Írás
1958-ban születtem Budapesten református lelkészi családban... Fiatalabb koromban jelentek már meg verseim különböző irodalmi lapokban, 20 évnyi hallgatás után kb 5 éve újra írok. Hozzám leginkább a szakrális versek állnak közel... Az életem folyamán 4 v. 5 munkahelyem volt, jelenleg a gyermeknevelés területén dolgozom... Eddig hét könyvem jelent meg... Voltam fent, voltam lent életem folyamán; voltam hajléktalan, és vagyok most hajlékkal rendelkező - és vagyok most az rök Hajlék felé igyekvő...