Még befonja testem ág-boglyas cserjéd,
mályvaillattal ölel lombkarod,
várom a vágyak kristálytűz csendjét
mint hálaimát esti harangok.
Tobzódok csak, kéjes, vad unalomig
magamba olvadva, mint az ostya.
A völgy tüzét hólepte csúcsokig
az utat veled rég kitapostam.
Úgy élek itt, mint a földbe zárt mag.
Megbújva, hogy ne halljak, ne lássak.
Árnyat bontó szövétnek gyenge lángnak
hamvadt tüzem meg égi varázsnak.
Még se vonz az öröklét, elveszthet,
te adj menlevelet évről-évre.
Megvallom bűnöm, hordom a keresztet,
hogy felérjek arcodhoz a fényre.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.16. @ 15:17 :: Seres László
