Avi Ben Giora. : Draga nagymami

*

 

Angéla kislánykora óta a család egyszem kedvence volt. Kényeztették is, de azért nem vitték túlzásba sem. Mégsem tartozott az akkor átlagnak számító fiatalok közé. Amíg a barátnői bulizni jártak az akkor még népszerűnek számító házibulikra, ő a könyveit bújta illetve anyjának segített a konyhában és próbálta elsajátítani a házi munka csínját–bínját. A gimnázium utolsó évében az érettségi előtt aztán őt is magával sodorta a „természet szava”. A szalagavató bulin ismerkedett össze a nagy Ő–vel. Osztálytársnői el is csodálkoztak, hogy „na nézzetek már oda, az Angéla fiúzik!” A fiú is hasonszőrű lehetett, mert ugyan jó kiállású volt, de osztálytársaitól valahogy teljesen külön vált. Nem érdekelte más csak a sport meg a könyvek. Angéla már megtetszett neki korábbról, de látva zárkózottságát, nem próbálkozott. Nehezen szánta rá magát, hogy felkérje táncolni, ám látva, hogy egyedül ül és senki sem vitte még táncolni, odament hozzá és felkérte. Angélát ez meglepte. Nem volt rá felkészülve, hogy valaki is fel fogja kérni.

– Nem vagyok nagy táncos, most jöttem először ilyen zenés estre – kezdte a beszélgetést.

– Én sem, de majd csak összeszokunk.

– Dobos Dániel vagyok – mutatkozott be a fiú.

– Kárpáti Angéla. Nagyon furán nézhetünk ki, nem gondolod? Mindenki minket néz – súgta a lány.

– Oda se neki. Engem azért is néznek, mert amolyan csodabogárnak számítok az osztályban. Tudod, én sem nagyon szoktam eljárni ilyen táncos helyekre. Nem érdekel az ilyesmi. Inkább sportolok, meg olvasok.

– Mondd, mesélt rólam valaki? Csak azért mert nekem is hasonló az érdeklődési köröm. A különbség csak annyi, hogy én nem sportolok.

– Nem, senki nem mesélt rólad, de ugyan olyan hírneved van, mint nekem. Amolyan kis eminensnek könyveltek el.

– Bocsáss meg, de most kezd beugrani a neved. Most már tudom, hogy te vagy a Pólós Dani. Ha nem is nagyon barátkozom a lányokkal az osztályomban, de egy–egy mondatot mindig el szoktam csípni, amikor vihognak valami bolondságon.

– Igen vízipólózok elég régóta. Érdekelne, hogy mit sustorognak rólam.

– Ó semmi különöset, csupán csak azt fontolgatják, hogy mégis hogy’ lehetne a közeledbe férkőzni, mivel te olyan furán viselkedsz mindenkivel. Mit szeretnél tovább tanulni?

– Jogi karra jelentkeztem. Majd kiderül, hogy lesz–e belőle valami. Felvételizni már voltam, de nem értesítettek még. És te?

– Én az ELTE–re jelentkeztem. Német–angol–irodalom szakra. Érdekelnek a nyelvek meg az irodalom.

Szinte egész este együtt voltak, és Dánielnek egyáltalán nem volt még az sem kellemetlen, amikor pár perccel 11 után megjelentek Angéla szülei. Elbúcsúztak, de előtte telefonszámokat cseréltek.

 

Az érettségiig még jó párszor találkoztak. Mikor elkezdték az egyetemet már szinte minden hétvégén együtt voltak. Színház, mozi és könyvek, na meg a tanulás, ami általában összehozta őket. Miután lediplomáztak, tervezni kezdték a jövőt, az esküvőjüket, mert ugye mi is jöhet ez után, ha nem házasság.

Mivel mind a ketten „egyke” gyerekek voltak a szülők eleve nagyon kitettek magukért. Minden a tervek szerint ment, kivéve persze, hogy hol fognak lakni. Mert lakásra még álmukban sem mertek gondolni. Mint két friss pályakezdőknek ez elérhetetlen álom volt azokban az években. Noha a szülők elég jól álltak anyagilag, elképzelni sem tudták, hogy ismeretség és más egyebek nélkül lakáshoz jussanak. Végül is a családi kupaktanács úgy határozott, hogy Dániel szüleihez költöznek. Ők egy budai villa négy szobáját lakták. Dániel apja sokat betegeskedett, már többet volt kórházban, mint otthon. Az beköltözés nem volt teljesen zökkenőmentes, mivel a fiatalok minden régit, ami a rendelkezésükre bocsátott két szobában volt, szanálni szerettek volna.

– Na de fiam, mégis hogy gondolod? Ezek mind százéves darabok. Apád és az én szüleim hagyatékából származnak. Lehet, hogy anyagi értékük minimális, de számunkra ez felbecsülhetetlen.

– Jaj anyuka, én tudom ezt, de hova tegyük őket? Mi teljesen modern bútorokat szeretnénk és nem múzeumi darabokat.

– Ezek még mind használhatók. Minek nektek új bútor? Pénzpocsékolás. Ha egy jó asztalos rendbe hozza őket, még titeket is bőven kiszolgálnak.

– Köszönjük, de nem kérjük. Mondtam neked, hogy nem múzeumban akarunk lakni.

Ha nehezen is, de Dániel anyja belátta, nincs mit erőltetni a dolgot. Így a bútorok nagy része szétszedve lekerült a pincébe. Szerencsére, a villa pincéjében bőven volt erre hely. Dániel egy ügyvédi irodában helyezkedett el, mint jogász. Relatíve jól keresett, így ebből a pénzből félre is tudtak tenni. Angéla egy fordító irodában kapott munkát, amiből fedezték a rezsijüket és még Dániel szüleinek is adhattak. Szépen gyarapodtak.

Dániel apja ismét kórházba került. Az orvosok mindent megtettek, de nem tudtak már rajta segíteni. Hosszas szenvedés után meghalt. Az özvegy mama egyedül maradt a fiatalokkal… Angéla pont ebben az évben lett terhes.

– Kéne beszélni édesanyáddal, hogy kicsit át kéne alakítatni a lakást, mielőtt megszületik a gyerek.

– Igen, erre én is gondoltam. Meg fogjuk vele beszélni. Nekem is lenne egy ötletem. Talán megoldható, hogy te csak itthon dolgozz, és ne kelljen naponta bejárnod. Két szempontból is jó lenne. Anyám nem maradna egyedül, és neked sem lenne olyan fárasztó a terhesség alatt.

– És ezt hogyan akarod megvalósítani? Én nem vagyok még olyan munkaerő, akinek ezt megengednék.

– Nem kell izgulnod. A véletlen úgy hozta, hogy a céged egyik vezetője „kuncsaftom” lett. Tudod, hogy működik ez manapság. Én jutányos áron elintézem neki a peres ügyeit, és ő cserébe plusz elintézi ezt a csekélységet

– Gondolod, hogy sikerül? Elvégre neki is vannak még főnökei, nem az övé az iroda.

– Tisztában vagyok ezzel, de azzal együtt is menni fog.

Dániel ahogy ígérte, elintézte Angélának, hogy mint bedolgozó maradhasson az irodában. Hetente egyszer ugyan be kellett mennie, leadni az anyagot illetve az újakat hazavinni. Dániel anyja pedig sokat segített neki a gépelésben. Jól megvoltak így hármasban.

A renoválással azonban nem ment minden úgy, ahogy elgondolták. Valahogy nem sikerült jól összeegyeztetni a mama és a fiatalok elképzeléseit. A mama ragaszkodott a saját mozgásteréhez, már mint ahhoz, hogy a saját szobája érintetlen maradjon.

– Anyukám lássd be végre, hogy nem vagyunk képesek mindent így hagyni. Minden marad úgy, ahogy volt, csupán neked választunk le egy külön fürdőszobát.

– De minek az nekem? Elég nagy a fürdőszoba hármunknak, minek mégegy?

– Mama, ez így lesz jó, bízd ránk.

– Kisfiam én úgy érzem, hogy itt én már csak amolyan megtűrt személy vagyok. Ki tudja, mennyi időm van még hátra, addig legalább hagyjatok itt nyugalomban élni.

– Ugyan már mire gondolsz? Dehogy vagy megtűrt személy. Épp, hogy nem akarunk téged zavarni és pusztán azért az egész átépítés.

– Ti nem zavartok engem és remélem, én sem zavargok nektek. Eddig nagyon jól megvoltunk átépítés nélkül is.

– Mama, ez a kényelmedet fogja szolgálni.

Dániel anyja kénytelen volt belemenni mindenbe. Nem akarta őket megsérteni, valahogy azért úgy gondolta, hogy nem teljesen van ez rendjén, mert noha jól megvoltak eddig, de mégis úgy érezte, ha hivatalosan még nem is, de gyakorlatilag fia és menye rendelkeznek a lakással.

Mikor Dóri, a kislányuk megszületet, kicsit változott a helyzet. Angéla egy idő után megunta az otthon ülést és újra bejárt az irodába dolgozni. Minden ment a rendes kerékvágásban, a gyerekkel a nagymama maradt, amíg elő nem állt egy egészen extrém dologgal.

– Gyerekek szeretnék valami egészen fura dolgot bejelenteni.

– Mit szeretnél nagymami? – kérdezték.

– Már évek óta van egy „lovagom”. Tudjátok ő is özvegyember. Amikor a Dórikával a játszótérre jártam, ott ismerkedtünk össze, már lassan három éve. Szeretnénk összeköltözni. Neki van egy kis garzonja, és én odaköltöznék hozzá.

– Na de mama, miért költöznél te oda? Csak nem akarsz vele összeházasodni? A te korodban új életet kezdeni?

– Miért ne? Egyforma a gondolkodásunk, nincsenek már nagy álmaink, miért ne köthetnénk össze az életünket? Neki nincs senkije. Van egy fia, de semmi kapcsolatuk nem maradt.

– Anyuka, ki fog itt maradni a Dórival? Annyira hozzád van szokva, mást nem is tűrne meg maga mellett.

– Én továbbra is jönnék hozzá, sőt ha kell, itt is aludnék, ha ti este elmennétek. És persze ő is idejönne velem akkor.

– Mama, ezt felejtsed el. Ki tudja, ki ez az ember és nem csak azért settenkedik–e körülötted, mert pénzre van szüksége. Nem, ebbe nem egyezhetünk bele.

– Mi az, hogy nem egyeztek bele? Nem gondolod, hogy beleszólhatsz az életembe? Én sem szóltam a tiedébe. Itt van nektek, a lakás a nevetekre iratom és elköltözöm.

– Nem kell nekünk a lakás mama. Be tudunk már fizetni egy másikra. Abba viszont nem megyek bele, hogy ez a lakás egy vadidegen kezébe kerüljön.

Szó szót követett, de a mama nem engedett. Másnap összepakolt és elment, még egy telefonszámot vagy címet sem hagyott hátra. Dániel egy darabig próbálta megkeresni, de nem sok eredménnyel.

Vagy három év telt el, amikor is egy ismeretlen férfi csengetett be hozzájuk.

– Elnézést a zavarásért. Urbán Károly vagyok, az édesanyja barátja. Szomorú hírem van. Az édesanyja kórházban van és szeretné még magukat látni. Nagyon rossz állapotban van.

–  Ha megkérdezhetem, miért csak most jön maga ide? Félt tőlem, vagy a feleségemtől? Én kerestem az anyámat, de nem tudtam megtalálni magukat. Most jön ide, hogy halálán van az anyám?

– Nézze fiatalember. Az édesanyja nem akarta a konfliktust magukkal. Mi csendben és békében megvoltunk, ő meg úgy gondolta, minek zavarja a maguk életét.

A férfi még mondott pár szót, majd ahogy jött el is ment.

Másnap bementek a kórházba, de már nem tudtak vele beszélni. Amikor megkapták a telefont, hogy meghalt Dániel azonnal intézkedni kezdett. Az önkormányzatnál zároltatta a vagyont, hogy mint anyjának jogos és egyetlen örököse megkaphassa a lakást.

A temetés után a közjegyzőnél felolvasták a végrendeletet. Anyja úgy rendelkezett, hogy a lakás használati jogát továbbra is meghagyja fiának, de a tulajdonjogot átruházta az élettársára. Minden más ingó és ingatlan vagyonát természetesen a fiára és unokájára, Dórára hagyta.

Dániel megtette az összes lépést, hogy ez ne érvényesülhessen. Akkor még nem tudta, hogy a végrendeletben volt egy záradék is, ami nem került akkor felolvasásra. Ebben kötelezte élettársát, Urbánt, hogy ha ő is meghal, minden ingó és ingatlan vagyonát az ő unokájára, Dórára testálja.

Két évig háborúskodtak a bíróságon, és csak Károly halála után vált nyilvánvalóvá, mekkorát tévedett saját anyjával szemben.  

Legutóbbi módosítás: 2010.04.14. @ 10:35 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.