Szilágyi Erzsébet : Horgászkaland

 

 

 

Balatonon nyaraltunk a másfél éves kislányunkkal. Férjemet, aki kamaszkorától kezdve igazi horgász?rültté n?tte ki magát, szép és kevésbé szép szavakkal rávettem, hogy erre a két hétre felejtse el a „cájgot”, legyen ez az els? igazi családi nyaralásunk. Húzta kicsit a száját, de beleegyezett.

Igen ám, de kiderült, hogy a házigazda, akit?l a cég a házat bérelte, szintén b?sz horgász volt. Majd’ minden este, még sötétedés el?tt biciklire pattant, és két bottal, szákkal, csalival, szóval teljes felszereléssel kikerekezett a mólóra.

Férjemmel hamar összebarátkoztak. Látva szomorú-irigyked? pillantásait egy esti készül?déskor, így szólt:

– Gyere ki velem! Az egyik bot a tied lehet, meglátjuk, ki fog több pontyot vagy keszeget.

– Menj csak – nyugtattam meg a lelkiismeretét -, legyen egy szép pecás estéd!

A ház másik kiadó szobájában egy elvált fiatalasszony rendezkedett be, két tíz év alatti gyerekkel. Látva-hallva a terveket, cinkosan odasúgta nekem:

– Majd ha letetted a gyereket, menj utánuk! Neked is jól fog esni egy kis leveg?zés a tóparton! Én majd vigyázok a gyerekekre, úgysem tehetek mást.

Bár szívesebben maradtam volna a lányommal, nem volt szívem visszautasítani jólelk? ajánlatát, s mikor a kicsi elaludt, elindultam a móló felé.

– Nos, mi újság? Hány ponty fickándozik már a hálóban? – leptem meg a komoran ücsörg? „fiúkat”.

– Ó, semmi. Áll a leveg?, meleg a víz, még kapás sincs – hangzott a válasz.

Kerestem a közelben egy viszonylag „ülhet?” követ, és elábrándoztam. Nagyokat lélegeztem a vízszagú-halszagú leveg?b?l, tekintetem végigpásztázta a túlpart fényeit, s tükörképüket a szürkéskék, nyugodt víztükörben, miközben a szemem sarkából jól láttam a móló világító kapásjelz?inek f?zérét is.

Hirtelen feltámadt bennem is a horgászösztön. (Az „udvarlós években” volt szerencsém beavatást nyerni a szakma rejtelmeibe.)

Odaléptem a fiúkhoz:

– Na, nekem ebb?l elég volt, kérek egy botot, majd én fogok nektek egy halat! – szóltam, nem is titkolva türelmetlenségemet.

A házigazda jót nevetett a „viccemen”, de férjem felvilágosította, hogy nem vagyok totál tehetségtelen, fogtam én már egy nap tizenöt vörösszárnyú keszeget is. Hitte is meg nem is, de azért összeszerelt nekem egy úszós botot, a csalit is ráer?sítette. (Hogy giliszta volt-e, vagy él? kishal, esetleg paprikáskenyér, már nem emlékszem.)

Átvettem a botot, és ahogy a nagykönyvben meg van írva, nagyívben bedobtam. Az úszót szinte nem is láttam, de nem telt bele öt perc, amikor megéreztem azt a félreérthetetlen húzást, ami jelezte, hogy kapásom van. Azonnal bevágtam, majd – szokásomhoz híven – kicsaptam a zsákmányt a szárazra. Egy méretes angolna volt!

Miel?tt a fiúk szóhoz tudtak volna jutni, lazán odaszóltam nekik:

– Hát, látjátok, horgászni tudni kell! – És elindultam lassan hazafelé a langymeleg nyári éjszakában…

 

Legutóbbi módosítás: 2010.03.16. @ 15:28 :: Szilágyi Erzsébet
Szerző Szilágyi Erzsébet 231 Írás
Az ELTE orosz-latin szakán végeztem. Voltam az Akadémiai Kiadó szerkesztője, a szegedi JATE Klasszika-filológiai Intézetének oktatója, a Semmelweis Egyetem nyelvtanára. Versfordításokkal már gimnazistaként próbálkoztam. Magyar verseket, novellákat csak néhány éve kezdtem írni.