Kőmüves Klára : emberek

 

 

 

Néha csak úgy eltűnök. Kikapcsolom a telefonomat, nem nézem meg az email-ben kapott üzeneteimet sem. Ilyenkor csak a legszükségesebb ideig tartózkodom a városban. Például, amíg bevásárolok. Nem bámészkodom a polcok előtt, mert pontosan tudom, hogy mi az, amit szeretnék. Nem vagyok hajlandó hosszú perceket várakozni a Postán sem, inkább visszamegyek később, amikor már nincsenek egymás hegyén-hátán az emberek.

   Annak ugyanis van egy hatalmas veszélye. Soha nem tudhatom, mikor fedezi fel valaki, hogy ott vagyok. Én viszont ilyenkor egyáltalán nem vagyok eszmecserére hajlamos állapotban.

   Az utcán könnyű dolgom van, mert, amint észreveszek egy ismerőst, a fülemhez kapom a telefonomat, mintha éppen hívott volna valaki, lépteimet sietősebbre véve egyszerűen csak odabiccentek neki és kész, amint húszlépésnyi távolságra kerülünk egymástól, megszakad a képzeletbeli vonal, és zsebre teszem a telefonomat. Igen, ez ilyen egyszerű.

   Kevésbé egyszerű viszont az, amikor az emberek felfedezik ezen dolgok, magatartási formák szándékosságát. Milyen egyszerű volna azt mondani pedig: Ne haragudj, nincs most kedvem beszélgetni veled, sőt, nem akarom az orrodra kötni azt sem, hogy mi van velem, továbbá arra sem vagyok kíváncsi, veled mi történt! Hát, én ennél sokkal kedvesebb vagyok, legalább is ennél azért jóval kedvesebbnek ismernek. Milyennek ismernek, fontos ez? Inkább, milyen szerepet osztottam magamra vagy milyen szerepet osztottak rám ők!?

   Tehát, inkább újra és újra eljátszom a senkivel való telefonbeszélgetést, ahelyett, hogy vállalnám pillanatnyi őszinte másokhoz való viszonyulásomat az ilyen időszakaimban. Szerintem minden embernek vannak ilyen napjai, mégis, mintha nem értenénk meg egymást.

   Nem értjük meg egymást bánatunkban, és furcsamód örömeinkben sem.

   Néha nagyon, talán túlontúl is vidám vagyok. Olyankor nem érdekel, ha valaki bolondnak néz csak azért, mert se szó, se beszéd, vetek egy cigánykereket az úton. Az játszódik le a fejükben, hogy én nem vagyok normális, pedig szerintem éppen ők azok, akik nem viselkednek normálisan! Miért baj az, ha a bennem lévő boldogságot ilyen formában vezetem le, vagy nyugtázom magamba? Okos válasz lehet erre az, hogy: mert ez a te magánügyed és nem tartozik másra. Amolyan visszás okosság ez, hiszen pontosan ez jogosít fel arra, hogy magánügy számba véve kezeljem vetett cigánykerekem.

   Talán ez nem szokványos? Hát, nincs éppen elég szabály a mi életünkben, a mindennapjainkban? Megfelelünk családtagjaink elvárásainak, éppen így próbálunk megfelelni, helyt állni a munkahelyünkön is, s ha néha elmegyünk szórakozni barátainkkal – teszem azt egy másik városba -, azon tanakodunk, melyikünk ne igyon majd és legyen a sofőr. Még itt is megállapodunk valamiben, felállítjuk a kis szabályainkat. Nehezen vetkőzzük le mindezt. Még a szórakozóhelyen is arra gondolunk; ihatunk itt nyugodtan, anélkül, hogy alkalmi alkoholistának néznének, nincs itt valami pletykás szomszéd, vagy eleve mennyit ihatok? Vannak persze jó szabályaink is.

   Nem tudom, ki hogyan van ezzel. Én szeretem a spontán megnyilvánulásokat!

   Nem gondolom bolondnak azt, aki fütyürészve megy el mellettem az úton, sőt, ha nevetgélve, esetleg dalolászva, akkor sem gondolom annak. Miért lenne bolond, aki jó hírt hallva sikít egy nagyot az utcán? Miért lenne bolond az, aki felnőttként fogja magát, és indiánszökkenésbe kezd a gyermekével? Miért lenne bolond az, aki feláll egy komolyzenei koncerten, és ringatózásba kezd? Miért lenne bolond, aki táncolva várakozik egy bankautomata előtt?

   Talán nem találkozunk elég „egykaptafa” arccal az úton? Egyáltalán szabadna ennyit törődni azzal, hogy ki s mit gondol rólunk? Hol kezdődünk mi emberek, mint egyéniségek, amikor cselekedeteink megtörténését vagy meg nem történését másoktól tesszük függővé?

   Miért nem vesszük észre, hogy különbözőek vagyunk vagy azt, hogy éppen egyformák vagyunk? A mi kis szabályaink… Persze, tudom, ahogyan már említettem is, vannak jó szabályaink is.

   Miért szükségesek ezek annyira? Talán túl nagy jelent?séget tulajdonítunk magunknak, emberi létünknek, s nem vesszük észre; mi a nagybetűs EMBEREK még arra is képtelenek vagyunk, hogy szabályok nélkül békében megférjünk egymás mellett.

   Aztán éppen én írok most ilyesmit, a kisbetűs ember, aki képzeletbeli vonalakon csacsog, csak azért, hogy beszabályozza, korlátozza más emberek közeledését.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.03.29. @ 10:15 :: Kőmüves Klára
Szerző Kőmüves Klára 708 Írás
Később talán hosszabban bemutatkozom, most csak annyit; vidéki vagyok és főleg a verseket szeretem (olvasni ...és írni is :))