1887. szeptember 26.-án Emil Berliner német feltaláló megkapta a várva várt szabadalmat gramofonnak keresztelt találmányára. Mondanom se kell, hamar meggazdagodott.
Mivel Berliner képtelen volt elviselni a népesed? nagyvárosok zsivaját és hangyaboly-nyüzsgését, családjával kisvártatva vidékre költöztek. A cicomás k?faragványokkal csinosított kúria legdíszesebb barokk vitrinjének középs? polcán – családi fotók családias körébe zárva – büszkén virított a gramofon prototípusa.
Néhány évvel kés?bb, egy júniusi estén, amikor a lemen? nap már a horizont peremén egyensúlyozott, a Berliner-fészek díszét egy európai bevándorlókból verbuvált martalócbanda meglovasította, s?t, a széfet is kifosztották. A néger komornyikot lel?tték, a személyzet többi tagját pedig megkötözték és a disznóólba hajították.
A különc feltalálónak és családjának nem esett bántódása, szerencséjükre épp a szomszéd birtokot bitorló, sznob nagyt?késénél vendégeskedtek. A zárkózott, magának való Berliner csupán a fia miatt bólintott rá a vacsorára – az els?szülött beleszeretett beképzelt szomszédjuk tündéri lányába.
Miután a lelkiismeretlen fosztogatók osztozkodtak a zsákmányon, lengyel vezérük talpa alatt pokolforróvá vált a talaj, ezért batyujában az aranyozott tölcsér? gramofonnal feltáncolt egy kompra, és visszahajózott az öreg kontinensre.
Amszterdamban túl sokáig id?zött egy bordélyban, ezért lekéste a Párizsba tartó vonatot. A pályaudvaron rostokolva eldöntötte, inkább felkeresi Poznanban él? bátyját.
A kültelki villamosmegállóban elrohant mellette egy borostás, rosszarcú, drága öltönyben pompázó piperk?c. Puskapor illata volt.
Testvérét holtan találta a lepukkant, városszéli házban. Fejbel?tték. Biztos valami uzsorásnak tartozott, kölyökkora óta szünet nélkül úszott az adósságokban.
Leült a holttest mellé, beüzemelte a gramofont, majd kövér könnyeket hullajtva elszívott egy olcsó dohányból tekert cigarettát. A zene sem tudta lenyugtatni.
Keresett egy kocsmát és inni kezdett.
Sárrészegen vitába keveredett, két embert halálra késelt. Letartóztatták.
Harminc évet kapott.
A hetedik derekán felvágta az ereit egy élezett villafoggal.
A gramofon a lengyel gonosztev?t letartóztató, hadnaggyá el?léptetett rend?rhöz került, aki kissé kipofoztatta a kopottas, rozsdásodó tölcsér? szerkezetet, és a fiának adta nászajándékba, aki meg kés?bb a saját fiának adta tovább, szintén nászajándékként.
A fiú Varsóba költözött újdonsült feleségével, gyerekük született, aztán a történelem közbeszólt. Szörny? történeteket mesélt, els?ként a náci inváziót.
A második a gettóról szólt.
A hadnagy unokáját elválasztották pár hónapos lányától és feleségét?l, két ellentétes irányba zakatoló vagonba tuszkolták ?ket. A semmi közepén rostokoló szerelvény jóllakott anakondaként pihent a síneken. A mozdony satnya, szürkés füstpamacsokat eregetett.
A fagyasztókamrákká h?lt vagonokban vad pánikhullámokon sodródó férfiak préselték egymást halálra.
Odakint óriási hóvihar kerekedett.
Négy napig tartott az út.
A b?z és a nyöszörgés volt a legborzalmasabb, a szomjúságot és az éhséget észre sem vette.
Miután megérkeztek, a tábor bejárata melletti kietlen placcon felsorakoztatták az életben maradt férfiakat.
Egy felt?n?en magasrangú náci tiszt egyenként végigvizsgálta a fagyoskodó rabok tenyerét és kézfejét.
A legkimerültebbek holtan zuhantak a hóba, a náci tiszt a tiszta munka meg a biztonság kedvéért még szíven l?tte ?ket.
A fiú direkt számolta, hogy az egyik alacsonyabb rend? csatlós minden hetedik embernek eltöri a nyakát.
A slepp egyre közelebb és közelebb kúszott hozzá.
? a hatszázkilencvenharmadik volt.
A fiú hosszú, kecses ujjait morzsolgatva elégedett vigyor terült szét a f?náci képén. „Te biztos beszélsz németül” – mondta. „Igen” – motyogta a fiú a tiszt szemébe nézve.
A náci állatias er?szakosságot sugárzó, szabályos arcának bal féltekéjét vért?l halvány rózsaszínes gyolcsturbán borította. A minden bizonnyal csúf sérülés a szeménél lehetett a legsúlyosabb, a kötés ott vérzett át leginkább.
A tiszt szertartásosan rágyújtott.
Cigarettatárcáján burmai holdkövekb?l kirakott horogkereszt pöffeszkedett.
„Ez jó lesz!” – intett, és két tagbaszakadt közlegény elrángatta a lengyel rend?rhadnagy unokáját.
Még b?ven hallótávolságon belül voltak, amikor a géppuskák felugattak, mint egy falka veszett kutya.
A mániákusan precíz náci tudva tudta, hogy a fiú aprólékossága és alapossága vetekszik az övével – ha fajtiszta, tüchtig árjának születetik, talán le is körözte volna – , így féltékenységb?l naponta megkínozta kecses kacsójú szolgáját.
A jobb kéz épségét nagy becsben tartotta, habár gyakran megfordult a fejében, hogy könyöknél lecsapja egy bozótvágóval. A tábor elit orvoshordájával rendszeresen konzultált a végtag átültetés terén végzett kíserleti operációkról, ám az áttörés elmaradt, a tiszt terve pedig kudarcba fulladt.
Portrékat festetett a fiúval, vele fényesítette a cip?jét, az övét, s?t, még a pisztolyát is.
Amikor a fiú Himmler tokás egérpofájával csúfította a számtalan szebb dologra alkalmas vásznat, Himmler megkérdezte a tisztt?l, hogyan képes akár egyetlen árva másodpercig is egy leveg?t szívni egy mocskos, alantas, metéltfaszú piócával. „Mert állatbarát vagyok!” – érkezett a frappáns válasz, és ezen mindketten jót derültek.
Náci költ?k verseit kellett memorizálnia. A tiszt hahotázva harsogta minden elszavalt költemény el?tt, hogy ha egyetlen szótagot is eltéveszt, ? bizony elviszi Dr. Mengeléhez, nyilván vállal agym?tétet is.
Esténként filozófiai és szociológiai tanokból olvasott fel a fiúnak, id?nként pedig saját tébolyodott nézeteivel traktálta. A sarokban ragyogó, meseszép gramofonból folyton folydogált a zene.
A hangmin?ség hagyott maga után némi kívánnivalót, a fiúnak az volt a benyomása, a gramofon csupán kényszerb?l hajlandó lejátszani a rábízott lemezeket.
Amikor a tiszt ivott, mindig nagyon elverte a fiút, és ahogy rosszabbodott a nácik helyzete, egyre többet tintázott.
Ezt három borda és két ujj bánta.
Valamelyik este másfél üveg konyaktól és egy liter szilvapálinkától megeredt a nyelve: elmesélte, hogy egy táborlátogatás során szerezte a sebét.
Aznap lett kész a pisztolya, ki akarta próbálni, hát pont kapóra jött az a helyes csecsem?.
Az anyja persze tüstént becsavarodott, sikítozva nekiesett, foggal kiszaggatott egy darabot az arcából miel?tt szitává l?tték az ?rök.
„Tetves zsidó picsa!” – fröcsögte, majd a kandallóba hányt, és elaludt a kézzel sz?tt perzsasz?nyegen.
A fiú futó pillantást vetett a mahagóni íróasztalra fektetett, arannyal futtatott pisztolyra, de gyorsan meggondolta magát.
Amikor az amerikaiak bevonultak, épp a tiszt fegyverét tisztogatta.
Sok sorstársát kihúzta a slamasztikából, úgyhogy gond nélkül lopatott hozzá egy tárat, a n?ttön növ? z?rzavarban észre se vették. Kibiztosította, majd hátba és fejbe l?tte az egyenruháját igazgató, nárcisztikus nácit.
Felkapta a gramofont és kisétált.
Ausztráliába emigrált, ahol majdnem magányosan aludt el – vagy ébredt fel – örökre mocsárzöld plüssel bevont, lábtartós fotelében.
Majdnem magányosan, mert egy h?séges társa azért akadt: a zene.
A hullaszállítók állították le a rozsdásodó gramofont, amit a végrendeletnek megfelel?en egy, a gardróbban aszalódó, viharvert, mustársárga b?röndbe tettek, és az óceánba hajították.
Jó húsz évvel kés?bb egy Szardínián dolgozó magyar pincér talált rá a parton.
Hazavitte volna, ám amikor a repül?térr?l a lakása felé tartva betért a sarki közértbe pizzáért és vaníliás pudingért, a pénztárnál a mögötte ácsorgó, b?zös csavargó felkapta a b?röndöt és kiviharzott a boltból.
Négy nap alatt négy órát aludt, túl fáradt volt ahhoz, hogy utána szaladjon. Káromkodott, fizetett, távozott.
Úgy érezte, valamit elszalasztott, valamire nem vigyázott eléggé.
Bánatosan ballagott haza.
A csavargó szomorúan konstatálta, hogy a b?röndben nem Salamon király kincse lapul.
Sírdogálva beragasztózott, megpróbált koldulni valami tucctucctól dübörg? szórakozóhely el?tt, ám a tohonya szekusok hamar elrugdosták, a napszemüveges, tetovált nyakú még le is köpte.
Úgy döntött, inkább felül mozgó hálószobájára, az éjszakaira.
Bejáratott járatán az ellen?rök már jól ismerték.
Elfoglalta kedvenc helyét, a leghátsó, szakadt ülés-négyest.
Közeledett a végállomás, a busz kiürült.
Hajnali fél öt környékén a szíve felmondta a szolgálatot.
A b?röndöt egy huszonéves, félfeln?tt fiú nyalábolta fel a szerinte delíriumban szenderg?, valójában húsz perce halott hajléktalan mell?l.
Kínzó lelkiismeret-furdalása támadt, de képtelen volt leküzdeni a kósza megérzés f?tötte késztetést, hogy elemelje a tengervíz-illatú b?röndöt. Miel?tt leszállt volna a pályaudvarnál, egy vigasztaló ötezrest tömött a sárpacás hajóskapitányi zakó bels? zsebébe.
El?z? nap végre megkapta a fizetését.
A két kiérkez? rend?r közül az alacsonyabbik talált rá a bankóra, és köszönte szépen, elsüllyesztette.
Kelenföldön egy gyönyör?, barna hajú lány lépdelt fel a vonat keskeny, vashálós lépcs?jén.
Amikor a fiú felpislantott a könyvb?l (egy zsidó fest?r?l olvasott, akinek méregdrága képein visszatér? elem volt egy aranyozott tölcsér? gramofon, illetve aki a második világháború vérzivataros éveit viszonylagos biztonságban töltötte. Mázlista volt, de még a legnagyobb mázlisták is rengeteget veszítettek, a legnagyobb mázlisták sem heverték ki soha. A huszas éveit taposó lengyel m?vész az auschwitzi haláltábor önimádó, tömeggyilkos parancsnokáról, továbbá a mustrára érkez? hatalmasságokról pingált arcképeket. Az aprólékosan kidolgozott portrékon pózoló nácik szemében sunyi gonoszság és leplezetlen kegyetlenség bujkált. Kellemetlen volt velük farkasszemet nézni. A fest?? A fest? elt?nt.), a lány épp a fülkeajtóval szöszmötölt, csak harmadszorra tudta kinyitni.
A fiú azonnal beleszeretett.
Némi kínos csendet követ?en bemutatkoztak. Hamar kiderült, hogy a fiú fest?nek készül, a lány énekesn?nek, és megszállottan gy?jti a gramofonokat meg a bakeliteket.
Gy?jteménye els? darabjait a nagyapjától kapta.
A meglep?en karcmentes ablakon át beöml?, langyos, tavaszi napfényben világosság derült arra is, hogy ugyanabba a vidéki nagyvárosba tartanak, méghozzá mindketten a szüleikhez.
Sem a fiú, sem a lány nem értette, korábban miképp kerülhették el egymást.
Három nap múlva a visszaúton kinyitották a mustársárga b?röndöt.
A lány budapesti lakására érve heccb?l feltették a k?korinak tetsz? gramofonra a nagyapa ajándékát, Otis Redding válogatáslemezét.
Amint az ütött-kopott hanghányóból kristálytisztán felcsendült, hogy „I’ve got sunshine on a cloudy day” , a rozsdás tölcsér arannyá változott.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.27. @ 13:58 :: Kodaj Bálint
