dudás sándor : Átt?nések

Nyomtatás

Honnan jönnek,

talán-id?t varázsolva,

e mindenévszakos vetítések?

És hová t?nnek,

hirtelen megszakadva?

Magamban vagyok itt – Velük!

Hihetetlen jelenetek!

Hol itt, hol ott

bukkannak fel,

bújócskáznak itt a házban.

Mindez még csak nem is álom!

Sokszor, mint szell? fuvatra,

felérzek a mozdulatra:

Anyám késsel

keresztet vet,

miel?tt kenyeret szel

és sánta lábú asztalunk

úszik a pillanatképpel.

Kisszobámban teszek-veszek.

Tekintetem oda mered

hová a napszak fényszöge

mosoly-der?s sugarat vet:

Apám szája szögletében

picinyke sárga négyzetek:

beütést váró faszegek.

Majd szurkon húz

át fonalat,

s háromlábú kisszékével

elt?nik, mély sejtés alatt.

Az ablakon kitekintek –

virágcsokros a pillanat:

Anyám terít az udvaron,

ingujj leng,

leped? dagad.

Magam gondja, árvasága,

vágyaim képzeletképe

varázsolja leveg?be

e házban élt nagyszül?im,

s annyi itt élt rossz rokonom,

kik szétmentek a világba.

Szemem kett?s célkeresztjén:

Anyám ajka

csöndszavakkal:

„Ugat a kutya, Apád jön…”

Hozzálátom, amit soha:

jön, jön a d?l?utakon,

vállán átvetett rossz cip?k.

Fekszem hanyatt.

Elmém hangok után kutat.

Visszhangzik szobám négy fala!

Ki tudja hányadik réteg alatt

mészmembrán ?rzi

sírásuk, csendes beszédük,

örömüket, nevetésük,

szerelmes könny? sóhajuk,

felcsattanó haragjukat.

Sejtjeimben áramlanak,

jelezve: visszavágynak ?k,

ha csupán egyetlen percre,

akkor is csak csupán azért,

hogy lássanak!

Mert utánam –

nincs kegyelem:

én vagyok az utolsó sarj.

Hiányuk végez majd velem.