Csomós Róbert : Csodálatos történet

A képen Graumauser Edwardot zsánerkép híján az én kutyám, a KRAMPUSZ helyettesíti. *

 Tényleg csodálatos, csak kicsit hosszú. De a kíváncsiság, ha belekezdtek nem engedi majd abbahagyni.

 

CSODÁLATOS TÖRTÉNET, AMELYBEN AZ ÚR — JÁMBOR ÉLETE JUTALMÁUL —

FIATAL MENYECSKÉT ÁD A KOROS GRAUMAUSER EDWARDNAK…             

    

 

A gyertyák imbolygó fényénél imádkozó Graumauser úr árnyéka misztikus táncot járt a légyköpte falakon. Az ősi nyelv torok mélyéből feltörő hangjai betöltötték a kis szobát, és a kormozott mennyezet fölé emelkedve kanyarogtak az Örök Bíró lábainak zsámolyáig. Ez az esti áhítatosság hosszú évek óta napi programja volt hősünknek, és a fanatikus, átszellemült arc komor nyomatékot adott a súlyos bibliai szavaknak:

— Nem! Nem lehet, hogy ne halld meg a könyörgésem! Egy hosszú életen át, amely a végéhez közeledik immár, megtartottam nehéz törvényeidet, teljesítettem minden parancsolatodat, jámbor és igaz életet éltem. Soha, egy percre sem tévesztettem szem elől a szövetséget, amely Ábrahám által köttetett közöttünk. És Te!? Óh Világ Királya!? Meleh Ha Olam!? Te megfeledkeztél rólam! Te, Adona Elohénú, akinek egy fűszál növekedése, egy hangya útja, a madár röpte sem kerüli el a figyelmét, nem vetted észre az én buzgalmamat. Most tehát a próféták Illés, Jeremiás, Zakariás súlyos szavaival fordulok Hozzád: Mutatkozz meg előttem! Bizonyítsd be, hogy Te vagy a Mindenható, az Örökkévaló, az Egyetlen Igaz Isten, a Seregek Ura. Teljesítsd első és egyben utolsó kívánságomat, hiszen csak akarnod kell, és minden megtörténhet… minden… minden.

Van-e igazság, ítélet, folytatás, ha az ennyi áhítattal, konok meggyőződéssel elmondott imák a semmibe hullhatnak, eltévedhetnek a galaktikák spiráljai között, a csillag milliárdok útvesztőiben, és nem találnak meghallgattatásra?

Bocsánat!  Mintha az imént azt írtam volna, hogy Graumauser úr esténként, és esetenként könyörgött, imádkozott. Hát nem! Sőt, az utóbbi időkben egyre több daccal fordult az Úrhoz, hitehagyással fenyegetődzött, vitatkozott. Kopasz feje búbjáról kövér verítékcseppek gördültek alá viszketően imába hajlott gerincére, de makacs kitartással, monoton hangon nyomta és nyomta ugyanazt a szöveget estéről-estére.

— Nem! Nem lehet, hogy ne hallgass meg! Nem lehet, hogy ne teljesítsd a kívánságomat…

 

Egyik reggelen Graumauser úr, aki egyébként birtokolta és többször átolvasta Franz Kaffka egész életművét, de ismerte Bulgakov írásait is, arra ébredt, hogy kutyává változott. Persze ezt tudomásul venni, tényként elfogadni sehogyan sem akarta. Tucatszor is visszahajtotta fejét a párnájára, várva, hogy felébredjen ebből a rémálomból, de hiába. Felnyitva szemeit újra és újra szőrős-körmös lábait, bozontos farkát kellett rálátnia. Hosszas kísérletezésének a természet követelése vetett véget. Eddig ugyanis arra ébredt reggelenként, hogy szükségre kell mennie, és ez most sem volt másképpen. Igen ám, de felülni, papucsba bújni semmiképpen sem tudott, kénytelen volt az ágyról leugorva négykézláb kimenni a WC-re, amelynek az ajtaját szerencsére nyitva felejtette. Viszont két lábra emelkedve a kagylóba vizelni, pláne pedig a deklire felülnie nem sikerült. Az egyik ilyen kísérletnél a lába a fal és az ülőke közé szorult üggyel-bajjal tudta csak kiszabadítani magát ebből a csapdából. Arra, hogy a saját lakásába piszkoljon, a belésulykolt illemtudás miatt gondolni sem mert, hangosan szűkölve rohangált hát fel-alá a lakásban, keresve a megoldást, de nem történt  semmi, csak az, hogy egyre jobban szorongatta a szűkség. A konyhai faliórán látta, már fél-tíz felé hajlik az idő és ebből megértette azt is, hogy ha az órát, az időt ismeri, kutyaként is emberi értelemmel rendelkezik, sőt a személyiségtudata sem változott. Ő igenis, kutya testbe zárva továbbra is Graumauser Edward Igen ám, de mit csináljon ezzel a sok ésszel, ha testi alkata miatt a tárgyakat nem tudja használni? Mancsaival a kulcsot nem tudta elfordítani a zárban, de még a kilincset lenyomni sem, a természet követelése a beleiben pedig egyre erősödött. Graumauser úr úgy üvöltött kínjában, mintha nem is kutyává, de sakállá változott volna át.

Közben a közös folyosón a furcsa hangok hallatán már gyülekeztek is a meglepett szomszédok. Jól tudták, hogy Graumauser úr betegesen viszolyog az állatoktól, évtizedes bús magánosságát sem kutyával, sem macskával, de még egy hörcsöggel vagy kanárimadárral sem volt képes megosztani. Mi hát akkor ez az állati üvöltözés?

Az ajtó belső oldalán Graumauser úr ÉLES HALLÁSA külön tudta választani az egyik böhömnagy, erőszakos szomszédjának a hangját a többiek tétova zsivajától, sőt IZZADTSÁGÁNAK BŰZÉT is érezte az ajtón beáramló ezernyi más szag közül kiválasztva. Nem szerette ezt az embert, akit magában szalonna zabálónak nevezett, de most neki drukkolt, azt javasolta ugyanis, ne várjanak a rendőrség kiérkezéséig, törjék be az ajtót azonnal, a belűről hangzó állati üvöltés csakis vészhelyzetet jelenthet. Rövid tanácskozás után, szalonnazabáló vállal nekirohanva, a második kísérletre szabaddá tette az utat Graumauser úr előtt, aki a bávává vált szomszédok lábai közt kiugorva, négykézláb lerohant a tizedik emeletről, és a ház előtt álló első fánál neki szokatlan módon elvégezte a kisdolgát, majd a közeli tér bokrai közt szemérmesen elbújva a többi szükségletét is. Ezek után már kényelmesen ráért elgondolkodni a dolgok felett. Először is — immár másodszorra — azt vette számba, hogy ő kutyaként is emberi értelemmel, személyiségtudattal bír, tehát változatlanul ugyanaz a Graumauser Edward, aki volt. Most azonban hogyan tovább?  Ki fogja ezt neki elhinni?  Miként juthat vissza a lakásába, mivel fog táplálkozni, hogyan fogja folytatni az életét? Mindezekre a kérdésekre egyetlen ismerősétől várhatott választ, a ravasz, fukar, álszent nyelvtanár-talmudtudós S….i Jenőtől, alkalmi  sakkpartnerétől, aki előtt majd a figurák okos ide-oda tologatásával, az általa megszokott paraszt-királynő nyitással igazolja kilétét. S….i Jenővel a Toldi mozi előcsarnokában kialakított klubban szokott esténként  összejönni, ő bizonyára ma is ott lesz, de mi legyen addig? Máris FARKASÉHES volt, és egy elhaladó tinédzserfiú sonkásszendvicse, a Pavlov reflex elmélet minden tünetét igazolta rajta. Kérő szemekkel a fiú elé somfordált és halljatok csodát! Kapott a szendvicsből! Mikor pedig kattanó fogakkal a levegőben elkapva egy darabban lenyelte a falatot, újra dobtak neki. Ez kissé megvigasztalta, bár korántsem enyhítette az éhségét.  Elhatározta, hogy bemegy a városba. Átügetve az Árpád hídon, a közlekedési szabályokat szem előtt tartva, ráfordult a Váci útra és a Lehel tér magasságában letanyázott. Itt vált kétségtelenné, hogy helyzete a társadalomi hierarchiában 18O fokos fordulatot vett. Eddigi, volt életében, az utcán soha, senki nem vette észre. Mintha üvegből lett volna fújva, úgy mentek el az emberek a másfél métert alig meghaladó, koros, kopasz, pocakos, foghiányos, rosszul öltözött emberke mellett. Köszönését kevesen viszonozták, neki előreköszönni pláne senki sem szokott. Most mindenki megnézte, szóltak hozzá, csettintgettek az ujjukkal, cuppogtak az ajkukkal, még a nők is! Sőt főként a nők, és a gyerekek.

— Hol van a gazdid? Törődtek, foglalkoztak vele, etették, simogatták, örültek ha hozzáérhettek, hát ez igazán újszerű, nagyszerű érzés volt. Emberként hányszor próbált már érzelmeket, valami kis együttérzést, de legalább szánalmat kicsikarni belőlük és minden fáradozása hiábavalónak bizonyult. Egyszer a villamoson kiejtette a bérletét és egy nő kedves mosoly kíséretében felvette és visszaadta. Ezután sokszor próbálta direkt elveszíteni és mi lett az eredmény?

— Hé, maga! Az ott a maga cucca!? Mutatott bütykös ujjával rá egy pasas a földre ejtett tárgyra. Máskor megint egy csinos nő vette fel a bérletét, de úgy fogta meg, nyújtotta felé messzire eltartva magától, finom ujjainak csak a begyével érintve meg, mintha egy undorító varangyot, kutyaszart tartana a kezében. Az is a villamoson történt, hogy a fáradtságtól elaludt és a végállomásig utazott, ahol egy kedves nénike az arcát simogatva anyás szavakkal ébresztgette. Megpróbálkozott ezzel a trükkel többször is: 

— Otthon aludd ki magad, vagy a híd alatt részeg disznó! Egyszer meg még farba is rúgták, úgy hajították ki a kocsiból.

Megállt az egyik alacsonyra épített kirakat előtt és szemrevételezte magát. A teremtés ezúttal nem bánt fukar kézzel vele. Hajdan kajla fülei most hegyes, figyelő párhuzamban meredtek az égnek, szájából hófehér három-négy centis tépőfogak villogtak elő, széles mellkasa, izmos lábai férfias megjelenést biztosítottak neki. A gondviselés divatos, nikkelszögekkel kivert nyakörvet is adott, sőt az aktuális oltási bilétáról sem feledkezett meg. Hajdan volt nyavalyáit, ízületi fájdalmait, gyomorsavtúltengését, fejfájását, filléres anyagi gondjait, mintha a szél fújta volna el. Mégis a legszembetűnőbb változás a tekintetében volt. A — most már bátran mondhatjuk — néhai Graumauser Edward szemei ugyanis visszatükrözték szomorú életét, nullaszaldós múltját és a jövőtlen elkövetkező éveket. Néha — leginkább sakkozás közben — ha megtörölni levette vastag, szarukeretes szemüvegét, a szódásüveg talpának is beillő sokdioptriás, karcolásoktól homályos üveg híján — már amennyire leesett szemhéjai látni engedték — a tompa, fénytelen, vizenyős, bazedovkórtól dülledt szempárból, egy magába fordult, világfájdalmas lélek tükre meredt szemrehányóan a szembeülő játékosra, sőt az egész emberiségre. 

Most pedig! Egy bátor, fürkésző, villámfényű szempár hívta párbajra a sorsot, egy jóindulatú, érdeklődő, de mindenre elszánt, összességében szimpatikus arckifejezés (vagy talán a pofa lenne az ideillő szó?) nézett kutatóan a szembenállóra. Érdemes volt elgondolkodni rajta, nem jobb e fiatal farkaskutyának lenni, mint öregembernek?

A megsárgult fényképek tanúsága szerint, Graumauser Edward bájtalan, körtefejű, lapátfülű csecsemőként kezdte földi pályafutását. A rokonok, szomszédok sohasem mondták rá, hogy jaj de szép kis baba, inkább csak azt, okos kisfiú lesz az Edwárdkából. Szülei is, minthogy a Walesi herceg magyarországi látogatása idején született, saját vigasztalásukra ötlötték ki számára ezt az arisztokratikusan hangzó nevet, miközben füleit hiába próbálták orvosi beavatkozással, kuruzslással, bandázzsal korrigálni. Azok mintha rugókon jártak volna, denevérszárnyként álltak el a koponyájától. Felnőtt korára a csúnyasága kiteljesedett, az iskolában a gyerekek gátlástalan kegyetlenséggel gúnyolták, a hátsó padokból vonalzóval ütötték körte fejecskéjét, amelyben — ez is itt az iskolában derült ki — kevesebb ész szorult a gyenge átlagosnál is. Így hát később csak egy irodai kripli lett belőle, az egyik minisztérium jelentéktelen mellékhivatalában írnokoskodott, itt is lenézték, háttérbe szorították, még a szamárlétra szolgálati évekhez kötött fokairól is letaszították. Agglegényként, a pártába ragadt nők sem hajtottak rá, a kisfizetésű, bugyuta, rosszmegjelenésű emberkére, aki özvegyen maradt édesanyjával élt annak haláláig.

Most azonban mindenki csak vele törődött. A nők lábaikhoz engedték dörgölődni, fénylő szőrét simogatták, füle tövét vakarták majdhogy meg nem csókolták. Bármilyen délceg, daliás termetű kutya is volt Graumauser úr, marmagassága nem haladta meg a 65-7O centimétert és így, nyár lévén, egészen új, izgató perspektívában láthatta a lengeruhás hölgyeket. Aranyélet volt ez, aranyélet…

Az ám! A nők! Még nem is említettem, hogy Graumauser úrnak az Örökkévalóhoz intézett minden fohászának, könyörgésének, ultimátumának a tengelyében is a nők, illetve egyetlen nő állott. Anita! Hősünk egy tízemeletes óbudai falanszter csúcsán lakott, egy 25 négyzetméteres dobozlakásban, ahol a szomszédok csak beázások, zörejek, veszekedések kapcsán ismerték egymást. Kellemesebb kapcsolat a házban Graumauser úrnak egyetlen személlyel volt, egyoldalú rajongás a 8-ik emeleten lakó, kis pisisből csinos fruskává, majd remek nővé serdült Anita iránt. Ha lefelé haladtában a hívógombos lift megállott a 8-ik emeleten és Anita belibbent, Graumauser úrnak szabad volt nyolc másodpercig, amíg a lift a földszintre ért, sokdioptriás szemüvegének fedezéke mögül figyelni őt, beszívni az illatát, sőt néha még pár közömbös szót is sikerült elmakognia. Ilyenkor elöntötte a forróság, vagy éppen hideglelést kapott, szemüvege bepárásodott, kocsonyás térdekkel, vakon, fulladozva támolygott ki a liftből…

Hát igen! Graumauser úr fohászai Anitával voltak kapcsolatosak. A zsidó mitológiában nincsen pokol-mennyország, élet utáni büntetés, vagy jutalom. A végén mindenki Ábrahám kebelére jut, de addig itt a földi életben kell elnyernie a jutalmat annak, aki erre méltó. Igaz volt hát Graumauser úr panasza. Íme: Elfutott mellettem az élet és Te Uram nem adtál nekem csodálatos teremtményeid milliárdjaiból egyetlen egy ilyen nőt soha… soha…

Mondtam már, hogy Graumauser Edward nem volt egy észkombájn, de annyit azért ő is tudott, hogy vágyainak beteljesülése jelen helyzetben lehetetlen. Itt már tényleg csak Isteni csoda segíthetett, és ő jámbor élete jutalmául el is várta ezt a csodát. Miért is ne? Az Úr nemrégiben, csak a múlt században is tett még csodákat. Ha a lubavicsi rabbi — áldott legyen az emlékezete — kedvéért megállította egy órára égi pályáján a napot, akkor miért ne nézhetne alá a földre a parancsolatait hűen megtartó Graumauser Edward kedvéért is?

Hosszú életpályája során Graumauser urat elkerülte a szerelem. A külvárosi általános iskolában, ahol koedukált osztályokba  járta  az alsóbb fokozatokat, beleszeretett egy nála két évvel idősebb  nagylányba  K. Ildikóba, de az a tanítóúrba volt beleszerelmesedve így Edward érzései viszonzatlanok maradtak. Tíz évvel  később  gonosz  osztálytársai  az  érettségi előtt leitatták, majd átadták egy hidrogén szőke idősebb prostinak „kezelésre”. A „kezelés” következtében a szenzibilis Edward szerencsére teljesen impotens lett. Azért mondom hogy szerencsére, mert később sem alkata, sem pozíciója nem tette alkalmassá Casanova szerepére és Anita megjelenéséig elkerülte a szenvedély, hogy most azután annál nagyobb erővel kerítse hatalmába.

Egy csinos nő karján megnézte az órát. Féltizenegy felé járt már az idő, a nő formás lábairól eszébe jutott Anita, és akkor mindjárt tudta miért indult kora délelőtt a belvárosba. Figyelni kezdte az utat, ami nem esett a nehezére, mert látása rendkívül kiélesedett a mozgó tárgyak követésében. Hát még a hallása! Még a Dózsa György úti keresztezésnél sem járhatott a kis sárga POLSKI FIAT mikor ő már ezernyi jármű robajából kiszűrte azt az egyetlen ismert hangot.

Erre a kis sárga Polskira tekintett le évek óta tíz emelet magasságból, és képzeletében ott ült a jobboldali  első ülésen szíve választottja mellett. Indultak a Balatonra, vagy csak a Velencei-tóra, mert Graumauser úr szürke képzelete nem is hordott el a Francia Riviéra vagy pláne Kalifornia partjaiig.

Csöppet sem kellett erőlködnie, csak felszimatolni a levegőbe hogy a bűzök, szagok kavalkádjában már érezze is a drága test egyéni illatával keveredő ismert parfümöt. Futva követte a megvadult állatcsordaként száguldó autófolyamot, de a Nyugati-felüljáróra nem tudott feljutni anélkül, hogy a féktelenül hajtó autósok le ne tapossák. Az aluljáróban viszont kellemetlen afférja támadt egy ott tanyázó gazdátlan gondozatlan, bolhás, büdös, éppen tüzelő szukával, eltelt néhány értékes perc mire bősz vicsorgással lerázta magáról a felajánlkozó állatot, és a tudomására bírta hozni ki és mi ő. A Bajcsy és az Andrássy-út keresztezésében megint piros lámpát kapott, de tudta hová kell mennie és éppen idejében érkezett.

Vannak csillagos órák, percek amelyek életek sorsát dönthetik el. Ez az óra volt ilyen! Graumauser úr kisiklott életének sohasem látott szerencsecsillaga ezúttal fenn ragyogott az égen.

Történetünk idején a Deák-téri Volán-autóbuszpályaudvar előtt, a mai GÖDÖR és a leendő istentudjamileszbelőle helyén még egy hepe-hupás fizető parkoló gazdagította a munkásőrparancsnokból vadkapitalistává lett vállalkozó, és az általa lefizetett városházi csinovnyik zsebeit. Anita szokása szerint ide hajtott be, kivárt egy üresedést, és éppen parkolni készült, mikor egy grafitmetál böhöm Mercedes csikorogva elébe hajtva megpróbálta elorozni a kincset érő területet. Koccanás nélkül egyik kocsi sem bírt előrehaladni, így hát a nő és Grafitmetál úr is kiszállt a kocsiból. Anitát már ismertettem, Grafitmetál urat meg úgy is ismerik. Szekrény vállú, tyúkeszű, kissé már elhízott, de azért félelmetes külsejű, némi tetoválásokkal és egy kisebb jacht lehorgonyzására alkalmas aranylánccal dekorált fülbevalós, nyakkendős, baromarcú úriember ő.  És persze mindjárt a magas C-nél kezdte:

Buta picsa! A francba veled meg a tragacsoddal! Mindjárt felrúglak vele együtt! Nem láttad a kiguvadt szemeiddel, hogy már egy fél órája itt várakozok?

Elég sok népség, közöttük a pakolóőr is jól tudta, látta, hogy egy szó sem igaz a pasas meséjéből, de  beszólni a napszemüvege mögött még félelmetesebb maffiózónak látszó grafitmetál úrnak senki sem mert. Ez pedig kezdeti sikerein felbuzdulva már—már tettlegességre készült, az ijedt Anita pedig visszavonulni. Ekkor érkezett a helyszínre Graumauser Edward és csodálkozva ismerte fel iskolás éveinek rémálmát Csimbit, illetve annak reinkarnációját. Csimbi volt az aki nyolc hosszú éven át két padsorral mögött ülve, óraközben, amikor a  tanár nem nézett oda, vonalzóval ütötte Edward  körte fejecskéjét, szünetekben leteperte a folyosón, elvette a tízóraira kapott jobb falatokat, és akinek — mert ő Csimbi volt az osztály futballcsapatának a kapitánya — le  kellett adni ritka filléreit, a labdára, amelybe ő sohasem rúghatott bele…

Igen, igen ez minden kétséget kizáróan Csimbi volt, ilyen lett volna pár évvel az érettségi után, ha látja. A pimasz átörökítette magát vonásaiban, természetében egyaránt. A grafitmetál fia, vagy még inkább unokája lehetett a régi Csimbinek.

Graumauser Edwardban forrt az évek óta lefojtott keserűség. Félelmeit, jól megalapozott kisebbségi, érzésé már levetette, a régi bőrében hagyta, tudta ki és mi ő, tudta kivel áll szemben és azt is miért harcol. Kilépett az embergyűrűből alkotott aréna közepére és bemutatkozás nélkül — némi undorral ugyan, de teljes erejéből — beleharapott Grafitmetál Csimbi seggébe. Harapott egyszer, magáért, harapott másodszor elrontott életéért, harmadszor Anitáért, negyedszerre pedig tartotta a fogást egy ötvenkilós farkaskutya teljes erejéből. Hogyan lehet leírni a körülállók örömteli felhördülését az ingyen cirkusz kiteljesedése feletti boldog meglepetésben, és Grafitmetáll Csimbi messzire hangzó üvöltését a nem várt fordulat feletti fájdalmas hökkentében? Csimbi olyan vad erővel és gyorsasággal forgott maga körül, miközben karjaival szélmalomként hadonászott, hogy Graumauser úr a levegőbe emelkedve kilendült a világűrbe, a súlytalanságba, míg csak a centrifugális erő és a gravitáció összhatásaként némi szövetanyaggal és egy kispörköltnyi húsadaggal a szájában /pofájában ?!/ földre nem zuhant. Kissé megütötte  a  medencecsontját, de mit számított ez. Kész lett volna akár halálos párviadalra is a szerelméért, viszont Grafitmetál Csimbinek semmi kedve sem volt a már említett  három-négy centis tépőfogakat vicsorító Edwarddal kiállni a második menetre, inkább a menekülés mellett döntött. Graumauser úrban pedig visszanyálazta az emlékezet életének egyetlen sikerélményét. 1934-ben a terézvárosi  búcsúban a satnya félénk kis fiúcskát szülei egyedül fel engedték ülni a körhintára. Csak amolyan kézzel meghajtott vásári ringispill volt ez, de Graumauser Edward ekkor emelkedett először és utoljára a tömegek feje fölé, látta kisebbnek magánál az embereket. Akkor pár percig úgy érezte minden figyelem feléje fordul, minden szem őrá szegeződik, ő a nap hőse. Szédült félálomban hallotta maga alatt a törpe tömeg moraját, szülei aggódva biztató kiáltásait. Fogódzkodj erősen!… Kapaszkodj Edwardka!… Hát ezért nem engedte el  Csimbit sem, amíg  csak annak farizmait testének tömege ronggyá nem tépte. Szédült boldogan szállt le akkor a körhintáról, ezt a napot soha nem felejtette el, ez az érzés még öregkori álmaiban is visszajárt és íme, most  ez az álom beteljesült, sőt túlszárnyalta önmagát.

Csimbi már valahol messze, a parkoló túlsó felének virányain vágtatott, nadrágjának foszlányai mint  sötét  gyászlobogó lengtek utána, mikor Graumauser úr még mindég boldog révületben csodálóinak tábora közepén állt. Nem volt hiány elismerő szavakban, biztató kiáltásokba, de legtöbbet persze Anita tágra nyílt szemeiből sugárzó elismerés jelentett hősünknek. S bár a népség-katonaság uszította, azt szerették volna, ha utána veti  magát Csimbinek és akcióhőshöz illően végleg leszámol, veleszületett óvatossága arra intette Edwardot, hogy  jobb lesz ha elhúz innen. Tiszteletteljesen széles utat nyitottak neki, amint méltósággal megindult az Erzsébet-tér felé, hogy a bokrok hűvösében kilihegje magát. Jó tíz perc múlva látta is hogyan sompolyog vissza Csimbi két rendőr kíséretében a kocsijához, és elégedetten hallgatta, hogy a pár ottmaradt őgyelgő nem tud, nem akar tanúskodni. Senki sem tudta kié lehetett, honnan került elő a kutya.

Talán csak egy Nagy Sándor, Julius Caesar, vagy Napóleon, egy ökölvívó világbajnok a dobogón, egy olimpikon a Himnusz hangjai mellett élhetett át olyan katarzist mint Graumauser Edward. Először életében élte meg, milyen jó is az, ha valaki erős és erőszakos. Nem kell érvelnie, csak keresztülviszi az akaratát, ha igaza van, ha nem!! Talán akkor régen, fél évszázaddal ezelőtt is ütni, vágni, harapni kellett volna, és másképpen alakul az élete? Egész áldott nap euforiás örömben hempergett a gyér füvön, labdázott a gyerekekkel.  Elfogadta a felajánlott falatokat, jóízűen felfalta a jó szívvel adott szendvicsek maradékát, nagyokat húzott az öntözőcsapokból. A közeli kioszkból fagylaltot hoztak neki, élete legremekebb napját töltötte az Erzsébet téren. Esze ágába sem volt már este felkeresni a Talmud tudós Somlait, hogy levegye ezt az áldássá vált átkot a fejéről. Mi fenének?! Hát nem sokkal jobb kutyának lenni, mint nyugdíjasnak!!?

Mulatással gyorsan repülnek az órák, éppen csak hogy észrevette, mindjárt este hét óra felé jár az idő.  Ezúttal jól tudta hová kell mennie. A régi Garumauser Edwardnak sohasem volt pénze, hogy beüljön egy kávéra, vagy teára, pláne süteményre, a Váci utcai ANNA eszpresszóba. Egy fogyasztás a teljes havi büdzséjét felborította volna, hát inkább csak sétálni járt erre a környékre. Anita éppen ebben az eszpresszóban volt felszolgálónő és Graumauser úr nyaranta, délutánonként a Kristóf-térről, a szobor mellett állva nézte ájult áhítattal, ahogyan testhez simuló miniszoknyában, habos fehér köténykében, táncos léptekkel repked az asztalok között, kecses meghajlással kiszolgál, bájos pirulással köszöni meg a borravalót, hogy azután szőke haja libbenve eltűnjék a pult homályában. Ilyenkor türelmetlenül várta a pillanatot, hogy újra rendeljen valaki, és előtűnjenek barnára sült formás lábai, sudár alakja. Tényleg királynői volt, igaz volt Graumauser úr imáinak szövege: Te Uram soha nem adtál nekem egy ilyen csodálatos teremtményt… soha… soha!

Műszakváltáskor Graumauser úr teljes terjedelmében elállta a kijáratot. Anitának, ha akarta, ha nem belé kellett botlania. Meg is látta, azonnal fel is ismerte, és már—már száján volt a kiáltás: Vigyázat harapós kutya!  Ám Edward, mint álmaiban annyiszor, a lábaihoz vetette magát — kissé furcsa módon — farkcsóválással tudtára adta, hogy jó szándékkal van iránta, hogy imádja, újra harcolna, meghalna érte…

Minek szaporítsam a szót sikerült rálőcsölnie magát Anitára és Óbudára már együtt utaztak ki aznap este. Graumauser úr a vágyva vágyott jobboldali első ülésen figyelte az utat, illetve dehogy, le nem vette hűséges szemeit szíve választottjáról. De azért ne higgyük, hogy nem talált semmi kivetnivalót a Teremtő munkájában.  Azon hezitált, filózott, nem lett volna-e jobb kis ölebbé változni át, hiszen akkor imádottja kezéből etetné, ölébe venné, lábainál alhatna. Azzal vigasztalta magát, hogy így viszont védelmezni tudja, távol tarthatja tőle a neki nem tetsző udvarlókat, na és persze imponálhat imádottjának.

 

1  EPILÓGUS:

 

Még jóval Waterloo előtt Napóleon alatt összerogyott a szék. Hogy nagyobb zűr ne legyen belőle, Béla bácsi a pszichiátria, vagy a neurológia várójából lehozatott egy másikat. Gyatra gyári termék volt ez is, látszott hamar ki fog törni a lába. Délután Rothschild báró ette meg a váltókat és a részvényeket, beöntést kellett alkalmazni meg ricinusolajat, nehogy hascsikarást kapjon. Dzsingisz kán, Joszif Viszárionovics és a Nagy Mao a mongóliai határvidék és a Bajkál tó feletti vitában hajba kaptak, kényszerzubbonyokat kellett alkalmazni, és hogy minden a feje tetejére álljon, Matuska Szilveszter petárdákat robbantgatott, a fene tudja ki hozta be neki őket. Legkevesebb baj az újonnan behozott kis mandróval volt, négykézláb ügetett körbe-körbe és láthatatlan személyekkel beszélgetett. Éjszakára mégis át kellett vinni a C.épület-szárnyba, mert az ugatásával zavarta volna a többi ápoltak nyugalmát.

 

 

Budapest  1997   június  13

Olvashatatlan  aláírás

Osztályvezető  főápoló

 

2 EPILÓGUS: Mert nem kerüli el az Örökkévaló figyelmét a fűszál növekedése, egy hangya útja és a madár röpte sem…

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Csomós Róbert
Szerző Csomós Róbert 51 Írás
Kedves olvasó, a : http://pescador.uw.hu honlapomon minden adat megtalálható