A barna bőrű lányok csapatában ő volt nekem a legszebb. Úgy lépett ki társnői koszorújából, mint szélben hajladozó virágos bokrok közül a tisztásra törő őzike. Félénk volt, mégis bizakodó, komoly kis arcocskáján ott ragyogott a mosoly ígérete.
Öreg voltam már akkor, vagy nem is annyira öreg, mint inkább fáradt. Kizsigerelt a tenger, a munka, a gyöngyhalászat. Pedig micsoda reményekkel vágtam neki az életnek, de hát minek meséljem el, hogyan hagytam ott a patriarchális életnek ezt a boldog kis szigetét, és mint tett engem — a szabad hajóst — robotoló rabszolgává a mindent felzabáló civilizáció.
Későn találtam ide vissza, de talán még nem elkésve. Ahogy akkor ott állt előttem, a derekára csavart virágmintás vászondarab szétnyílt a tenger felől jövő fuvallatban, és egy madárröptényi időre látni engedte az ölét. Ártatlan ösztönösséggel simította vissza magára a kendőjét, de mikor kinyúltam a teste után nem húzódott el, engedte, hogy megfogjam a kezét. Fejével búcsút intett társnői felé és vezetett a szélben ringó pálmák közé… ennyi volt az egész. Talán az idegenben élt férfi egzotikuma borzolta fel az érzékeit, talán az idő, a pillanat parancsát olvasta ki sóvárgó szemeimből.
Valami nagy-nagy nyugalom szállott meg. Éreztem ezután megint jó lesz már minden. Újra porhanyósra sütött illatos vadhúst, friss halakat, ízes rákokat, pikáns kagylókat, fáról szedett friss gyümölcsöket fogok enni, forrásvizet, pezsgő pálmabort, hűsítő kókusztejet fogok inni, a parti sziklákon megtörő hullámok altatódalára szépeket álmodni. Mert a napjaim eddig is elmentek úgy-ahogy, de az éjszakák rettenetesek voltak. Viharban süllyedő bárkákról, a zavaros vizet torpedóként hasító cápákról, a szép kagylókat, színes gyöngyöket penészes fillérekért beváltó kalmárok tigrismosolyáról, és a világban szétszóródott gyermekeimről álmodtam a hosszú téli éjszakákon. Verítékben úszva, összetörve ébredtem, sokszor azon kapva magamat, hogy a levegőbe kiáltom gondolataimat, félelmemet, hogy magamban beszélek.
Csucsi! Ezt az egyszerű, szép nevet adtam neki. A helyi szokások megengedték, hiszen minden új szerelem egyben újjászületés is. Csucsi a sziget nyelvén madarat jelentett, de a vércse, a bagoly és a keselyű nem Csucsi volt, hanem egészen más. Csak az ezerszínű, ezerfajta énekesmadarak legkedvesebbjeit hívták Csucsinak. Igaz, a szigeten már számtalan Csucsi élt, de mindenki tudta ki-kinek szól és válaszolt is a hívásra.
Hűs hajnalokon felkeltem pihegő, meleg teste mellől, kimentem a morajló, hullámverésben fürdő atoll-zátonyokhoz és sokáig néztem a fénybe kiugró halakat. Gondolataimat a parti fövény homokjába karcoltam. Igaz, a kifutó hullámok elmosták az írásomat, de mindég új és újabb gondolataim támadtak, míg az előbbiek néhány perc multával már hiábavalóságnak tűntek.
Így tanultam meg az időnek, az igazságnak írni…
Magasan fenn járt már a nap mikor Csucsi kijött hozzám. Fiatal testének sok pihenésre volt szüksége, miután az egymást sűrűn követő nap-hold, virág-madár, tűz-víz, szél-eső ünnepeken a végkimerülésig táncolt. Fejemet az ölébe hajtva hallgattam a dudorászását, közben pedig az ujjammal tovább írtam a homokba szomorkás történeteimet. Csucsi rá-rácsodálkozott a furcsa jelekre, és azt hiszem sokkal többet megértett belőlük, mintha ismerte volna a betűket, mert a kezét rajta nyugtatta a szívemen, és abból olvasott.
A naplementék voltak a legszebbek! Azok már az örömök ígéretét hozták, mert mindketten türelmetlenül vártuk a szerelem órájának, a sötétség beálltának eljövetelét. Az óriás vörös golyó, szinte tapintható közelségben, meredeken, egyszerre zuhant a tengerbe, olyan színorgiával, mint az egy halott királyhoz illik. Mikor narancsszínű palástja bíborvörössé változott, mindég hűs, borzongató szél támadt a tenger felől, ilyenkor Csucsi levetette az ágyékkötőjét, rám terítette, mert én belűről is fáztam, őt pedig fűtötte a fiatal vér. Így indultunk a fák, az erdő felé, a tompa, ütemes hívással pergő dobok hangjának irányába. Csucsi csípője már az úton a dobolás ritmusára ringott, minden lépésben a táncot élte át, amelynek ösztönös művésze volt.
Az ünnepségeken várt rám egy fájdalmas mozzanat is. Csucsi elengedte a kezem, odaszaladt az égre felszikrázó tűznél csivitelő lányok csapatához, én pedig beállottam az erős, nálam sokkal fiatalabb férfiak közé, és vad félelem, mardosó féltékenység szorította marokra a lelkemet: Vajon visszajön-e hozzám Csucsi? Nem választ-e mást párjául a sokakból, akik vágyódó pillantásokkal követték karcsú testének izgató mozdulatait? Csak hajnal felé, amikor ott feküdt már mellettem, szeretkezés közben tudtam megnyugodni, gyönyörtől elfátyolosodott szemeinek hűségén.
Átkozott legyen a pillanat, amikor kalandor természettől, a tengerészvértől vezetve kieveztem az öbölből és vigyázatlanul elaludtam a simogató szélben. Mikor felébredtem, már a csillagok ragyogtak a fejem felett és a sziget, a boldogságom szigete eltűnt a messzeségben.
Időtlen idők óta, emberemlékezeten túl sodródok már az áramlatokkal és a széllel. Kerülöm a nagy, sűrűn lakott szárazföldeket, a toronyházakkal körbefogott tengeröblöket, a kereskedelmi hajójáratok útvonalait, a turistabanyákkal kitömött luxushajókat, mert ha egyszer újra megragadnak a civilizáció vaskarmai, soha, de soha nem találok vissza arra a szigetre. Esővizet iszom, apró csellehalakkal táplálkozom, égek a tűző napon, vagy didergek a csillagfényes éjszakában, szakadt vitorladarabokba, condrákba burkolódzom, de minden este reménykedve hajtom álomra a fejem. Az egyik hajnalon majd megpillantom a szigetet és az öböl felett a kiálló sziklán Csúcsit. Ott áll és vár rám. Tudom, hogy így van, bízom a szerelem erejében, a vágyakozás csodájában, az egymásra találás reményében… Halálomig.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.05. @ 15:13 :: Csomós Róbert
