Zalán György : József Attila és Thomas Mann üdvözlése

Nyomtatás

Mint a kicsiny gyermek, aki már aludna,

és már óvón fedi álláig a dunyha

„Ne menj még, meséld el, hogy milyen az élet”-

(mert féli a gyorsan rárontó sötétet)

összeszorult szívvel kérleli válaszod,

nem tudja, mitől fél, attól, hogy elhagyod,

vagy az altatódalt tagadod tőle meg:

így kérünk, maradjál, hogy lehessünk veled.

Mondd el, hogy te mesélsz, és mi körbeülünk,

hogy mi vagyunk neked, és hogy te vagy nekünk,

majd beszélgetésünk biztosan felfedi:

a mindnyájunk vállát nyomó gond emberi.

Hazugság, hamisság – Te jól tudod, mi az,

ne csak a valót mondd, de azt is, mi igaz,

gyújtsad meg fejünkben a picinyke lámpát,

amivel szemünk a sötéten is átlát,

vagy mint orvosdoktor lát röntgen-szemével

ha hozzá betegen panaszkodni mégy el.

Vatta-szóid közé bántó zaj nem kerül,

bajainkról értőn beszélj, és emberül,

kelts bennünk vágyakat, feledtesd el gyászunk,

– Kosztolányitól épp most kellett megválnunk -,

mint ahogy Mariót kezdte meg a mágus,

minket úgy emészt az államapparátus,

fejünket kapkodva félünk új eszméket,

szörnyeket, mit kínnal tűr meg a természet,

kavar-e számunkra valaki új mérget –

meddig olvashatsz még, s hallgathatunk téged?

Ha veled beszélünk, férfi lesz a férfi,

nőknek nőségükhöz kell majd visszatérni

– hogy kell lánynak lenni, majd nőnek, anyának,

embernek – mert abból csak néha találnak.

Kérlek, helyezkedj el szépen, kényelemben.

Ne félj, hogy figyelmünk egyszer tovalebben,

mit fehérek közt is csak oly’ ritkán látunk,

európait lát benned majd néhányunk.