Mikor reggel kipattant a szeme, már ragyogott a nap, a félig behúzott függöny mellet beszökő sugarak kellemes érzéseket hoztak, teste már mocorgott, de tudatát még álomképek fedték. Az éjjeliszekrényen hetet mutatott az óra. Férje már régen elmehetett, az ágy üresen tátongó felének látványára automatikusan rendezni kezdte gondolatait, a képzeletbeli listán már sorakoztak is a rá váró feladatok, s ezzel az álmok ingatag talajába kapaszkodó éden át is adta helyét a mindennapok sivatagának. A váltást egy tompa gyomortáji fájdalom nyomatékosította. Kilenckor kontroll az onkológián. Az út több mint egy óra, s még a gyerekeket is útra kell indítani.
Mire a szokásos reggeli teendőkön túljutott, már alig egy negyedórája maradt. Kapkodva szedte rendbe magát, zárta a lakást, így aztán nem csoda, hogy a beindított kocsit mindjárt le is kellett állítani. A táskája, és a leleteit rejtő mappa ugyanott pihent mellette, a tegnap szedett, és a Mamának szánt zöldbab viszont a konyhában maradt. A bejárati ajtó előtt jött rá, hogy a kulcscsomó a táskájában van, így aztán mire a kosár a hátsó ülésre került, már a sírás kerülgette. A főútra érve kissé megnyugodott. A kelő Nap még lenn, éppen szemben, az út felett járt, így az előtte lévő tárgyaknak jobbára csak az ellenfényben kirajzolódó sziluettjét látta.
A település végét jelző táblát elhagyva gázt adott, hamar utolérte az előtte lassító Trabantot.
Kitette az indexet, s miközben elhúzott a kocsi mellett, lesújtó pillantást vetett a szerencsétlenkedő sofőrre. A középkorú nő szemében jeges rémület villant, tátott szája sejteni engedte a torkában rekedt sikolyt. Az úton egy madárraj húzott át előtte, a barna, vöröses, és picinyke sárgás foltok függönyt vontak a Nap elé, s mikor az felgördült balról egy otromba, meggypiros fal robbant elé, s ragadta magával a pillanat töredéke alatt. Aztán valami agyvelőbe hasító csikorgás következett.
„Acéllemezről toló lappal takarítják a sódert” — futott át az agyán, s közben egyre távolabb került a szorongástól, a kapkodó idegességtől, élete nyomasztó terheitől, majd a csikorgás hirtelen abbamaradt.
Autója első kerekei még átbillentek a közelebbi sínen, s ezután közel száz métert csúszott alvázán a motorvonat eleje alá szorulva, míg végül csend lett, s valami földöntúli béke és nyugalom árasztott el körülötte mindent. A töltés melletti kökénybokrokra éppen akkor ereszkedett le a fénysorompónál útját keresztező madárraj.
„Ha mozdulni tudnék, akár meg is foghatnám” — gondolta a hozzá legközelebb eső, vékonyka ágon ülő, kis jószág láttán. Az lassan felé fordult, tekintetük összeforrt.
„Mindig az kellene, ami nincs. Arra vágyunk, amit már sohasem érhetünk el” — mondogatta ezután gyakorta, sokszor csak úgy maga elé az ezt követő időkben, a hetvenes évei vége felé járó özvegyasszony. Hiába maradt még hat élő gyereke, elsőszülött lánya elvesztését már nem tudta feldolgozni. Ha főzni kezdett, azonnal az üvegszilánkokkal kevert zöldbab, s arról halott lánya jutott az eszébe. A szoba falán lógó fényképekből, az egyedüllétből, a betoppanó gyerekeiből, unokáiból, a napfényből, a sötétből, mindenből a múlni nem akaró, fájó hiány tört rá. Gyakran álmodott vele. Ilyenkor hosszú, színes ruhában táncolt előtte. Karjait magasba emelve forgott egyre gyorsabban, míg végül elnyelte, a háttérből lopakodó, arctalan sötét.
Pedig próbálta másfelé terelni gondolatait, igyekezett elfoglalni magát. Naponta főzött, rendben tartotta a házat, s a vasárnapi ebédhez járó süteményt még mindig ő készítette az egész család számára. Ilyenkor, ebéd előtt egymásnak adták a kilincset a gyerekei. Jöttek a fejadagokért.
Azon a szeles, februári vasárnapon a kisebbik fia alaposan elkésett. Már régen megebédelt, a folyosó kövét is felmosta mire betoppant, ráadásul a nyitott ajtón egy furcsa, riadt kismadár is beszökött mellette.
— Rosszkor jöttél kisfiam, már elkezdődött a sorozatom. A süti az asztalon, a madarat meg zavard ki! Még lever itt nekem valamit — vetette oda távozóban.
A süti hamar meglett, a madár viszont feladta a leckét. Mintha csak az egyre erősödő szél elől menekült volna az üvegezett folyosó védelmébe. Végül egy a szárítóról levett asztalterítővel sikerült nagy nehezen kihessegetni.
A sorozat alatt elszunyókált, s rossz érzésekkel ébredt. Bár kinn a szél akkorra már viharrá izmosodott, tisztán hallotta a bejárati ajtó felől érkező különös hangokat. Mintha valaki kaparászná a deszkát. Épp csak résnyire nyitotta ki a magas folyosóajtót, s a kora délutáni, egyszer már kitessékelt hívatlan vendég már be is surrant a feje felett. Néhányszor nekikoccant az üvegtábláknak, s azután a veréb nagyságú vöröses-barnás madárka megtelepedett az egyik ablakkeret peremén, s rendezgetni kezdte tollait.
„No, ha ennyire otthon érzed magad, hát maradj, amíg lecsillapodik a vihar” — gondolta, s bezárta az ajtót.
Ezen az éjszakán ismét táncolt előtte elvesztett lánya, de a sötétség, most nem mert előlopakodni.
A teret vakító fény uralta. Forgás közben lánya karjai szinte szárnyként csapdostak, egyre magasabbra emelkedett, míg végül alakja feloldódott a fényben.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.09. @ 11:00 :: Takács Dezső