Eddig minden olyan szép volt ezen a télen. Hó hullott, fehérre festette a tájat. Mintha porcukor alatt aludt volna a város és környéke heteken át. Néztem a hóesést, esti fényben, kicsi fényben óriási pelyhek hullottak, szakadt felhőkből lebegtek alá.
Pereg az idő, történnek dolgok. Szél fújt felém, tőlem. Beszélt a szél, majd dalt dúdolt. Hangja hideg, aztán besuhant a nyitott ablakon, melegedni kicsit. Csukom az ablakot, de hallom suttog odakint.
— Tudod, mit láttam?
— Én is nézni akarom! — sodródott mellé hideg társa.
— Nézd, milyen szép! Árnyék és fény…
— Mi ez?
— Azt mondják az emberek: gyertya.
— Minek? Talán meleget ad?
— Dehogy, megszépít mindent, nézd!
— Két árnyékot látok együtt.
— Figyeld! A magasabb átölelte a másikat.
— Miért?
— Ők azt mondják ez szerelem.
— Az meg mi?
— Olyan… nem is tudom… meleg lesz tőle.
— Engedj oda a meleghez, fázom!
— Kis rés maradt az ablaknál, csukd be, kérlek! — mondtam, s ő felállt, az ablakhoz ment.
Csak néztem milyen karcsú, formás sziluett… háttal áll, nő is lehetne, de nem az: tudom.
Mézes tea illata lengi be a szobát. Szeretem a teát, is.
Úgy érzem, mintha én lennék a fény és az árnyék.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.18. @ 14:54 :: Sonkoly Éva
