A bérház a régi munkásnegyedben állt. A valamikor méltóságteljes lépcsőház és gang mára megkopott, hozzáöregedett a benne élő elgyötört emberekhez. Az egyszoba–konyhás lakások ablakai hunyorogva világítanak a novemberi szürkületbe. A Tomoriék lakása egy a sok közül, a harmadikon. A konyhában az asszony főz, a gyerek pedig leckét ír az asztalon. Ilus, míg megkavarja a paprikás krumplit, el–elgondolkozik, csak távolról hallja, mit is kérdez a gyerek. Tamáska vékony, szőke kisfiú, szeme szakasztott az apjáé. Nyolcéves, és elég jól tanul, de most elakadt a számtanfeladat megoldásában. Az asszony megtörli a kezét a kötényében és odahajol, hogy lássa miről is van szó, majd rávezesse a gyereket a jó megoldásra.
Ahogy visszatér a tőzhely mellé, ismét gondolataiba merül, azt sem hallja, amikor a gyerek kimegy. Ahogy kinéz az ablakon, nem látja, csak érzékeli, hogy már teljesen sötét van. „Akkor viszont elmúlt öt óra. És Áron még nincs itthon.”
Először aggódik, majd mérgelődni kezd, hiszen a gyerek már evett, lassan lefekvéshez készül, és a férfi még mindig nincs sehol. A konyhában rendet rakott, az asztalon csak a teríték és a kenyér van kikészítve. Ólomlábon jár a perc, nem tudja, hány óra lehet, amikor nyílik az ajtó.
– Szervusz – lépett be Áron.
– Már aggódtam – áll fel Ilus, de nem néz rá.
– Vacsora van? – kérdi a férfi.
– Van – mondja az asszony, de a folytatást visszanyeli, csak szed az ételből. Megszegi a vekni kenyeret és odateszi a tányér mellé. Míg Áron eszik, a mosogató körül tesz-vesz, és közben erőlködik, hogy arra figyeljen, amit csinál. Nem akar megint veszekedni, de lelkét majd szétveti a tehetetlenség.
Aztán, amikor Áron elkezdi, hogy a gyárban a Kovács így, a Poroszlai meg úgy, már nem tudja megállni. Csak úgy maga elé sorolja a maga problémáit, mintha nem is hallaná a férfit. „A gyereknek csizma kellene, és ma döntenie kellett, hogy kenyeret vesz, vagy hagymát. A paprikás krumplit sem lehet megfőzni hagyma nélkül. Végül a Juhásznéval cserélt egy bögre cukrot két fej hagymára.”
A férfinak csak most tűnik fel, miről is beszél Ilus. Elhallgat, nézi, ahogy, ahogy ez az alig harmincéves asszony fejkendősen, kötényesen tesz-vesz, és közben öntudatlan mozdulattal megigazítja őszülő haját. „Mintha anyámat látnám”– gondolja. Érti a szavakat, mégis csak keserűséget és dühöt érez, nem megértést. Hisz ezt beszélték a fiukkal a Restiben, hogy mennyire kevés a pénz”.
Aztán pattan, mint az elszakadt húr! Ilus nem látja arca változását, csak a csattanásra fordul meg, a hokedli nekivágódott konyhaszekrénynek, ahogy Áron felállt.
Egy pillanat múlva csapódott a férfi után az ajtó. Ilus leroskad az asztal mellé, hangtalan zokogását nem hallja más, csak a megszegett kenyér.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.02. @ 19:00 :: P. Borbély Katalin