Inaktív : Emlékek, nem csak játékaimról

2010.02.20. Inaktív Egyéb 10
Print Friendly, PDF & EmailNyomtatás

 

 

 

Kopott széken ültem a szabadtérin. Kényelmetlen volt. Kapargattam a festéket. Szerettem leszopogatni az ujjamról a vért.

„Hazám, hazám, te mindenem” – gondolataimból az áriák mindig kizökkentettek.

Egy hete a „gombivános” jobban tetszett. „Én vagyok La Bella mangolica” – énekeltem.

Bál a Savoyban. Apáék nem báloztak soha.

– Rólunk is jelentenek – súgta anyának. Nem értettem. Én szeretek jelenteni. Felírni a hiányzók nevét. Én nem hiányoztam soha! Anya, apa és Ati, a bátyám se. Nem voltunk betegek.

? mindig Csekét-t hallgatta a Szabad Európán.

Melinek az emlékkönyvébe a szívek, virágok mellé bekarcoltam a golyóstoll hegyével, hogy senki más ne lássa: „Táncolj és nagyra n?sz!” Vele fedeztük föl el?ször puncinkon a sz?rt.

– Melinda enervált – mondta anya. Apa bólogatott. Szép volt az órája. ? azt kapargálta folyton.

– Ne kalimpálj! – szólt rám. Máskor is figyelmeztetett. De nem ért le földig a lábam.

Mikor visszanéztem, már nem láttam a széket. Álmos voltam. És gyakran játszottam anya és apa között, hogy vak vagyok. Mégsem hunytam le teljesen a szemem. Féltem, összevesznek.

 

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.02.20. @ 10:47 :: Inaktív
Szerző Inaktív 201 Írás
Inaktiválást kérte - Archivált szerző Hullámvonal vagyok tengerkék szemedben, csillaggá válunk, ha elernyedtem - mondhatta édesanyám édesapámnak, mikor megfogantam Hódmezővásárhelyen. S ma már a második kamaszkorom élem. Férjem és fiam elengedtem, mert ideje volt, hogy megtalálják önmagukat a világban. Ahogy nekem is. A hatvanas évek titkaiban nyugodt gyermekkor ölelésének emléke kísért a kamaszkor mindenttudniakarok világába, annak ellenére hogy édesapámat 8 éves koromban eltemették. Csak most értem meg, hogyan vonult át hiánya az életemen. A társban apát kerestem, s a virágokat soha nem szerettem, hiszen sírgödrébe egy rózsát dobattak 1963-ban velem. Egy családi festő barát, Füstös Zoltán és szüleim társaságának tagjai, színházi előadások, kiállítások feledtették a bennem meggyökerező hiányát. Gimnáziumi tanáraim mutattak utat a kamaszlánynak, merre milyen elvárásokkal induljon el a felnőtté válás útján. nszerelmes, az irodalmat és művészeteket szerető, tanáraimat tisztelő éveim meghatározták pályaválasztásom. Tanár lettem. -Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mivelni kötelesség. -Diploma munkám Kölcsey Parainesis-ének elemzése volt, és elképzelt unokahúgomnak magam is írtam egy intést, buzdítást -mellékletként-. Csak ma vagyok képes arra, hogy felfogjam, mit adott nekem mindaz, amit kisfelnőtt koromig átéltem. Felelősségteljes felnőttkor következett annak minden örömével, fájdalmával. Szerelem, munka, munka, munka. A legnagyobb csoda a szülés, a fiammal való egységtudat érzése. Majd munkahelyek sora. (Miért? Hogy minél többet tapasztaljak?) S ismét tanulás. Német nyelvtanári és könyvtári asszisztensi végzettséget szereztem. "Őstől örökölt szenvedély"-em, érzékenységem meghatározta nevelői pályám. Szerettem és viszontszerettek. Három éve megírt első versem óta a célom az, hogy írásaimmal is tanítsak, és nőként a szeretet, a szerelem, az erotika csodáját megmutassam. 2010. májusában felvettek a Szegedi Írók Társaságának tagjai közé. A Szegedtől Szegedig antológiában 2011-ben három kisprózám jelentették meg, és az Irodalmi Jelen Nyitott ajtók antológiájában "egypercesem" lett a címadó írás. Legyen tiéd örökre legalább egy írásom!