Tara Scott : Téli emlék

                         

Az éjjel leesett a hó. Reggel a konyhában elhúzva a sötétít? függönyt, fehér, téli kép fogadott. Még az erd? fáinak ága is vastagon havas volt, ebb?l tudtam, hogy kemény mínuszok „röpködnek”, ahogy mondani szoktuk. Ránéztem a küls? ablakh?mér?re, s valóban, mínusz hat fokot mutatott.

 Vizet tettem be a mikróba a kávémnak, s nagyot ásítva újra az ablakoz léptem. A cinkék hada éppen id?ben – mint minden reggel -, fél hét körül ellepte az etet?ket. Három fából készült, és öt darab kétliteres üdít?s palack függ a nagy diófánkon. Félig üresen himbálta ?ket a szél. „Gyorsan fel kell töltenem ?ket, addig csipkedhetik a szalonnákat”- gondoltam, és sietve elkészítettem a kávét. Felhörpintettem, s csak utána éreztem, hogy bizony még elég forró volt. Mosdottam, öltöztem, s feltöltöttem a dobozt a kamrában álló napraforgós zsákból. Az el?térben a kutyák a léckaput csapkodták, jelezve, hogy ?k is az udvarra szaladnának már. Kinyitottam a bejárati ajtót, s egyszerre tódultak kifelé, majd az ajtóban hirtelen megálltak, s rácsodálkoztak a fehérségre. Szinte egyszerre lódultak meg újra, s belevetették magukat a puha hóba. Pár pillanatig néztem önfeledt játékukat, majd visszamentem a konyhába, s a teraszajtón át kiléptem az udvarra. Abban a pillanatban, a cinkék felröppentek, s elt?ntek az erd? irányában. Odaléptem a diófához, és elkezdtem feltölteni az etet?ket. A törzs túloldalán egy nálam magasabb ágon ült a „kiáltó”. Én neveztem el azt a cinkét, amelyik a többiek távozása után marad, és míg én beleszórom a magokat az etet?kbe, ? torkaszakadtából kiabál. Hosszú évek óta etetjük a madarakat, volt id?m megfigyelni. Hívja hangjával enni a többieket. Egy pillanatig rám nézett és elhallgatott. Apró, fekete csillogó szemét le nem vette rólam. Nem mozdultam.

– Te vagy az? Csak te lehetsz, hiszen te már tudod, hogy nem kell t?lem félni.

Továbbra is mozdulatlanul nézett, majd felemelte a fejét, és újra rázendített. Mozgás támadt körülöttem, s biztos távolban, de egyre többen fogtak körül az ágakon. Már az utolsó etet?t töltöttem fel, volt, amelyik rárepült a mellettem még forgó palackra, kikapott egy magot, majd leült a fölöttem lév? ágra, s kis cs?rével az ághoz csapkodva feltörte. Ha kicsit ugrottam volna, elérem. „Megszoktak már”- gondoltam, s elindultam vissza a konyhába. Csak a ház melegében éreztem, menyire átfáztam már. Visszatettem a dobozt a helyére, s újra az ablakból néztem a madarakat.

Akkor is ilyen nagy hó volt, azon a tavaly téli napon. Reggeliztem a konyhában, az ablaknak háttal, a bejárati ajtóval szemben van a helyem. Egy nagy koppanás az ablakon, s én majdnem felugrottam, annyira megijedtem. Pont olyan hangja volt, mint amikor hógolyó találja telibe az üveget. De negyven méterr?l, csak nem találja el valaki az ablakot? Felálltam, kinéztem. Nem láttam semmit. Kinyitottam a teraszajtót, a felgyülemlett hó tetején, az ablak alatt egy cinke feküdt a hátán. Gyorsan felkaptam, s behoztam. Leültem, s óvatosan széjjelebb nyitottam, a markom. Élettelenül feküdt a kis tollas test, csukott szemmel. Elkezdtem lehelni, közben észrevettem, hogy a bal ujjacskái között egy jeges hódarab van. Közelr?l ráleheltem, míg folyékonnyá nem olvadt. Papír zsebkend?vel leitattam, s akkor megmozdult a lába. A szeme, még mindig csukva volt. Azóta sem tudom, honnan jött az ötlet, a mutatóujjam begyével elkezdtem masszírozni a mellkasát körkörösen, óvatosan. Olyan pici volt. Nem tudom, mennyi id? telt el, egyszer csak megmozdult a feje, és kipattant a szeme. Ijedten pislogott rám, kis id? múlva megpróbált talpra állni. Szorosabbra zártam a markom, nehogy leessen, s melengettem még kicsit. Éreztem, hogy egyre jobban er?re kap. Óvatosan, nehogy megnyomjam, kivittem és beletettem az egyik házformájú fa etet?be. Az ablakból néztem. Úgy tíz percig figyeltem, úgy gondoltam, ha kiesik, visszahozom. Közben feltettem a levesnek a vizet forrni, még egy-két percig tettem-vettem az ebéd érdekében, s mikor újra kinéztem, nem láttam a fejét, ott ahol addig volt. Kisiettem, ahogy csak a hóban tudtam, de elt?nt. Ki nem eshetett, mert a havon feküdt volna, tehát csak elrepülhetett.

Az ágra néztem, ahol az imént a kiáltó ült. Talán valóban, éppen ? volt. Míg merengtem, lassan nagy pelyhekben újra esni kezdett a hó.      

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.01.05. @ 15:00 :: Tara Scott
Szerző Tara Scott 62 Írás
52 éves vagyok, Szolnokon élek családommal, valamint kutyákkal, és cicákkal. Szabadidőmben könyveket írok. Minden érdekel, ami kapcsolódik a repüléshez, állatokhoz, szeretethez. Nem velemszületett nevem, de már jó ideje (:))))) viselem: Lethenyei Zoltánné. Ezen a néven az iwiwen is megtaláltok. Ha mostanában nem engedélyezték a több- nejűséget, akkor egyedül vagyok még. Ott láthatjátok a családomon kívül az állatainkat is. "Családom, és egyéb állatfajták" /G. Durrell/ Hát, ennyit magamról.